Cinda Williams Chima: Lángvető

„A sztorival nagy bajok még nem is lennének, mert az írónő dicséretes módon időnként alaposan beleteker a történetbe, hónapokat, éveket tudva le pár mondatban. Hogy ez a szerkesztője javaslatára, vagy saját hangulatváltozásai miatt, az erősen kérdéses, mivel semmi konzekvenciát nem sikerült felfedeznem az átugrott és a kitárgyalt epizódok vonatkozásában - bár, a végeredményt látva, mindegy is, mert a legtöbb jelenetben úgyis csak a gyerekes ugratások, a debil, általános iskolai szintet épp megütő nyálas dialógusok, flörtölések és átgondolatlan, hajmeresztő monológok váltogatják egymást.

Arról nem is beszélve, hogy helyenként a Lángvető alaposan kilendíti a bullshit-o-metert. Egyik legjellegzetesebb példa rá, amikor egy karakter - általában Adrián - hirtelen képessé válik valamire a semmiből. Vagy ahogyan a szereplők totálisan életidegen módon viselkednek, általában pont vészhelyzetben, de említésre méltó az a szituáció is, amikor a főhős eldobja egy tárgyát, ám később ott terem nála megint, sőt, fél kézzel kapaszkodva egy kötélen kiszed belőle cuccokat, pedig harmadik karról eddig nem esett egy szó sem. A főhősnél maradva: őt mindenki Ádnak becézi, teljesen magától értetődő hát, hogy a későbbiekben az Ádám álnevet veszi fel, így továbbra is lehet Ádnak hívni. Vagy Farkasnak, hogy végképp senkinek se tűnjön föl, ki fia-borja.”