CEU: hol az alternatíva?

„Sok minden elhangzik a felsőoktatási törvény módosítása, az úgynevezett lex CEU kapcsán. A lépést kezdeményező kormányzat részéről a tegnapi parlamenti szavazás nyomán szilárdnak és valóságosnak tűnik a szándék, hogy a jogi környezet átírásával ellehetetlenítsék, vagy hátterének, működésének alapvető megváltoztatására kényszerítsék a 25 éve Budapesten működő, a tőzsdemogul Soros alapította Közép-európai Egyetemet. Azért helyes így fogalmazni, mert valljuk be, nem látunk bele Orbán Viktor fejébe, így még most sem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy nem a támogatói tábor egyben és éberen tartására végzett, korlátozott szavatosságú politikai manőverről van szó, amelyből akár már most rendelkeznek kész visszavonulási tervekkel. Ami az ellenzéket illeti, kiszámítható, részükről teljességgel logikus reakciót látunk: az autoriter rendszer további megszilárdítására, az egyetem által is propagált »nyílt társadalom« visszaszorítására tett újabb lépést látnak, amit talán egyenesen a Kremlből diktálnak. Úgy is mondhatnánk: mindenki teszi a dolgát, játssza a szerepét, még ha bizonytalan is, hogy idővel milyen hasznot tud húzni belőle, vagy milyen veszteséget kell elkönyvelnie miatta.

Amivel nem igazán foglalkoznak, az a kérdés nemzetstratégiai vetülete. Mit mond el a CEU itteni léte, az egyetemi rangsorban elfoglalt vezető helye rólunk, Magyarországról, közelmúltunkról, a rendszerváltás óta eltelt időszakról? Ha a kérdést ilyen szemszögből vizsgáljuk, szánalmas, egyben szomorú lövészárkaink, kicsinyes vitáink fölé emelkedve – esetleg olyan magasságba, ahonnan nemzetközi helyzetünk is láthatóvá válik –, azonnal más kép tárul a szemünk elé.

Mindenekelőtt gyengeségünk – mint nemzet. Amit nem tölt meg tartalommal az érdekeinek képviseletére fenntartott állam, illetve élő szövete, a magyar társadalom, azt majd betölti más. Ha nem tudunk jó oktatási rendszert alkotni és fenntartani – márpedig képtelennek bizonyultunk erre az elmúlt 25 évben –, majd csinálnak nekünk mások. És ha valakik a pozícióink tartásában kudarcot vallottak, azok éppen a »magyari urak« voltak. Számukra a nemzeti minimum megalkotásának szükségességét felülírta a szekértáborok izgalmi állapotban tartásának rövidlátó igénye; a közjóért cselekvést a mohó tolvajlás; a tehetség előreengedését a szolgalelkű középszer érvényesülése. Ahelyett, hogy a magyar állam – benne az azt immár összesen 11. éve irányító Fidesz – kinevelt, támogatott volna egy jóban-rosszban hazafi, idehaza minden szempontból megbecsült generációt, százezrek gazdasági exodusának cinkos előidézőjévé vált. Lehet, hogy Soros egyeteme felkínálja a maga vízióját, és lehet, hogy kineveli a maga kozmopolita embertípusát. Ha azonban mi, magyarok nem vagyunk képesek versenyképes alternatívát állítani a fiataljainknak, akkor ne csodálkozzunk a következményeken. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy miért történik a mostani radikális beavatkozás, mert így is, úgy is a gyengeségünk jele.

Nem mellékes kérdés, hogy a fanyűvés egy 25 éves példány esetében lényegesen emberesebb feladat, mint mondjuk íziben, ahogy anno Prágában Václav Klaus tette a CEU-csemetével. A gyökérzet nálunk mára megerősödött, nemcsak a helyi közegbe nyúlik mélyen, de természetesen Washingtonig, Brüsszelig is elér. Ahogy itt húzzák, úgy fáj ott is. Ha Orbán Viktor az előzmények alapján okkal reménykedhetett is abban, hogy a demokratákat támogató Soros egyeteméért a republikánus Trump-adminisztráció nem emeli fel a szavát, most csalatkoznia kellett: menetrendszerűen megérkezett az aggódás a tengerentúlról, ha annak hangvétele valószínűleg visszafogottabb is, mintha egy Clinton-kormányzat küldte volna. Kár lenne, ha erre az akcióra rámenne az a vélelmezett előny, amit a trumpi politikával történt tavalyi összekacsintástól remélhettünk a magyar–amerikai kapcsolatokban.”