„Százötven éve a kiegyezéskor, 1867-ben legtöbben úgy vélték, a megállapodás, következésképpen a béke örök időre szól. Soká tartott valóban. Közel ötven esztendőn át képes volt elfogadtatni, hogy az érdekellentétek túlhaladottak, a boldogulásnak a természeti csapásokon kívül semmi sem állja útját. Az emberek 1914 tavaszán is azt hitték, a háborút egyik hatalom se kockáztatja. Kitörésekor II. Vilmos német császár a következő kijelentésre ragadtatta magát: »Mire a falevelek lehullanak, katonáink otthon lesznek.« A pusztító harcok során a média nem átallotta propagálni: »A háború, amely véget vet minden háborúnak.«
A hadviselő felek arra végképp nem gondoltak, hogy a világégés véres forradalmakhoz vezet, a cári rendszer összeomlik, majd Oroszországban a bolsevikok, Németországban a nácik jutnak hatalomra. A nyugati politikusok többsége még 1938-ban is reménykedett, hogy a második világháború elkerülhető. Hiába írta meg Ortega y Gasset A tömegek lázadását, Oswald Spengler A Nyugat alkonyát, a közöny és a vakhit csekély kivétellel általános volt. Arra sem gondoltak, hogy Európa kettészakad, s a szembenállás kis híján atomháborúhoz vezet. A gyarmatbirodalmakban fel sem merült, hogy afrikai, közel- és távol-keleti uralmuk az utolsókat rúgja, végül kontinensnyi területek süllyednek káoszba és tömeggyilkos diktatúrákba.