Szörnyek és emberek – Jeff Vandermeer: Borne

A Könyvfesztiválon, a világpremier előtt jelent meg az Agave Könyveknél Jeff VanderMeer legújabb könyve, a Borne. A szerző több remek antológia, például a The Big Book of Science Fiction szerkesztője vagy társszerkesztője, emellett több regénye is van: magyarul eddig a Déli Végek-trilógia jelent meg, elég vegyes fogadtatással. Az én viszonyom is ambivalens azzal trilógiával (amiből állítólag remek film készül), de nem azért mert nem lett volna érdekes, vagy nem lett volna jól megírva: egyszerűen arról volt szó, hogy szerintem túl kevés választ adott.

Az új regény története szerint egy névtelen, haldokló városban járunk, valamikor a világméretű apokalipszis után. A kataklizmák során elárvuló Rachel évekkel ezelőtt keveredett ide, guberálásból él egy erődrendszerben párjával, a drogdíler Wickkel, akinek rengeteg titka van. Rachel egy nap felfedez egy furcsa kis élőlényt a város megmaradt lakóit rettegésben tartó óriási repülő medve, Mord bundájában, akit a biotechnológiával foglalkozó, anachiába süllyedt Vállalat alkotott. Ez pedig mindent megváltoztat: Rachel befogadja és nevelni kezdi a Borne-nak nevezett lényt, miközben a város fölötti uralomért öldöklő harc kezdődik.

Három dolog járt a fejemben, miközben a Borne első száz oldalát olvastam. Az első a kissé identitászavaros kaméleonról szóló Eric Carle-mesekönyv, A kelekótya kaméleon volt, ami a fiamat még nem érdekli, de én már átlapoztam, és a két történet címszereplője egy pontig nagyon hasonlít egymásra. Az második egy J. G. Ballard novella volt, a The Voices of Time, amit pár hete olvastam a már említett The Big Book of Science Fictionben, és ami hangulatra, érzésre nagyon rokon ezzel a könyvvel. A harmadik pedig az, hogy mégis: hogy lehet ennyire bitang jól írni?

VanderMeer remek világteremtő, olyan apró, ügyes megoldásokkal festi le a furcsa város, illetve Rachelék szakadt menedékének atmoszféráját, hogy szinte észre sem vesszük, de pontosan tudjuk, milyen érzés lehet ott lakni. Ez az egész ráadásul teljesen együtt, egybeolvadva folyik a karakterekkel: rég olvastam ennyire élő, hús-vér figurákat, mint Rachel, Wick vagy Borne. Hármuk titkokkal és hazugságokkal terhelt kapcsolata pedig sokkal több izgalmat tartogat, mint a valójában inkább csak háttérzajként szolgáló polgárháború, illetve a Vállalat sötét titkainak kérdése.

A befejezésnél viszont szerintem sokkal több minden kiderült, mint a Déli Végek-trilógia végén, így én sem voltam most elégedetlen: ráadásul addigra most – a trilógiával ellentétben – azt éreztem, hogy nem is feltétlenül hiányolnám a válaszokat. A könyv beszippant: egyszerre szól arról, hogy mit jelent embernek lenni vagy annak maradni; aztán arról is, hogy milyen kihívásokat jelent gyereket nevelni – főleg ha az a gyerek egy furcsa, idegen lény; végül pedig arról, hogy mi adhat reményt akkor, amikor már semmi remény nem maradt.

Azt nem tudom, igaz-e, amit a fülszöveg ír, hogy VanderMeer lenne korunk egyik legfontosabb sci-fi szerzője, az viszont biztos, hogy érdemes rá nagyon odafigyelni, mert álmából felébresztve is elképesztő szövegeket tudna írni, közben pedig kívülről-belölről ismeri a spekulatív műfajt. Sokat írunk mi is arról, hogy milyen a sci-fi és a szépirodalom kapcsolata, hol a határ, van-e határ, kell-e éles határvonalakat húzni. A Borne tipikusan az a könyv, amit egy szórakoztató irodalomtól fanyalgó irodalomprofesszor orra alá is bátran oda tudnék dugni, miközben száz százalékig zsánerregény.

*

Kövess minket Facebookon és Molyon, olvasd el e-könyvünket a hazai fantasztikum helyzetéről.