Arccal a keresztény állameszme felé?

„A felvilágosodás hatására lassan, de biztosan teret nyert annak kimondása, hogy az egyház és dogmái csak akkor értékesek, ha elősegítik az emberiség erkölcsi előrehaladását (Immanuel Kant); [13] a polgárok számára pedig a XX. század harmadik évtizedére talán már az sem feltétlenül jelentett problémát, ha a hőn áhított modernizációért és jólétért cserébe Isten helyett Hitler vagy Sztálin számára kellett tisztelegniük.

A második világégés tragikuma sem vezetett el teljesen a keresztény értékek mentén szervezett társadalom és állam ideájának (újbóli, lehetőség szerint persze revideált) felkarolásáig; sőt, az 1968-as lázadások során a barikádok lázadóinak hőseivé Marx mellett Mao Ce-tung és Herbert Marcuse váltak, a Nyugat politikai elitjét pedig fokozatosan a bűvkörébe kerítette egy olyan keresztényellenes retorika, amelynek sajnos a mai napig látjuk a manifesztumait. (A legélesebben talán Justin Trudeau kanadai liberális celeb-miniszterelnöknél, aki szerint Fidel Castro kubai diktátor »emberfeletti nagyságú vezető« volt, és aki előszeretettel tölti unalmas óráit a Pride promotálásával [14]).

Mindez ma már egy olyan nemzetközi erőtérben zajlik, ahol az iszlám általános irányvonala egyre inkább Nyugat-ellenes karaktert ölt, és egyre gyakrabban ostorozza az »erkölcstelenné« vált nyugat-európai és amerikai életmódot. Mára már valóságos szakadékká vált »a nyugati-judeo keresztény eszmeiség és az iszlám újjászületési mozgalom között egyre növekvő ellentét«, [15] annak minden negatív következményével együtt (migrációs krízis, az Iszlám Állam felemelkedése, az emberi jogok biodíszletté silányítása egyes muszlim országokban, a teokratikus komponensekkel vegyített elnöki-»szultáni« rendszer Erdoğan általi bevezetése a Nyugattal elviekben még szövetséges Törökországban, és így tovább).

Egy ilyen atmoszférában pedig kényszerítő szükséglet a keresztény gyökereinkhez és tradícióinkhoz történő visszatérés és ragaszkodás, valamint „az arccal a keresztény állameszme irányába történő fordulás” elméleti síkon történő vizsgálata. Ez a Barankovics István által is sürgetett keresztény állameszme »vetheti [ugyanis] köztársaságunknak is a legszilárdabb alapot és adhatja meg egy teljesértékű magyar demokráciának legmagasabb megvalósulási formáját« [16], és mentheti meg a több évezredes zsidó-keresztény civilizáció fundamentumait. A vallás nem lehet ugyan az élet totális és univerzális rendező elve, amint azt a katolicizmus hegemóniája idején vallották, de a szakrális meggyőződésnek és a keresztény értékek képviseletének szerepet kell játszania egyéni életünkön túl az államszervezés folyamában, és az államférfiak tevékenységében is.

A sokasodó válságjelenségek ellenére – sőt pontosan azok okán! – újra tanulmányozni kell azokat az írókat, akik egy ilyen fordulat lehetőségét vázolták fel. Ebben a katalizátor szerepét játszhatja a mottó gyanánt idézett T. S. Eliot angol irodalmár és filozófus is.

Ezért is érdemes elolvasnunk Pogrányi Lovas Miklós Mandineren megjelent tanulmányát, amelyben kifejti, hogy Eliot „a nagy felbomlás bekövetkezésének elkerülése végett a keresztény társadalom (Christian Society) eszméjét ajánlja”, és ezt közelebbről két írás (The Idea of a Christian Society, A Notes towards the Definition of Culture) bemutatásával illusztrálja. Érdemes elmélyedni benne!”