T.S.Eliot kultúrfilozófiája

2017. április 18. 17:11

Pogrányi Lovas Miklós
Mandiner

A mai zsarnokoknak olyan totális eszközrendszer áll rendelkezésére a néptömegek tudatának befolyásolására, melyről egyetlen korábbi hatalom sem mert álmodni. Ebben a helyzetben különösen nagy szükség van olyan gondolkodókra, mint T.S. Eliot.

T.S. Eliot (1888-1965) működésének háttere

Kevesen tudják, hogy a Nobel díjas költőzseni nem csak irodalmár volt, hanem filozófus is. Jellegzetes angolszász típusú gondolkodó, aki esszéisztikus stílusban reflektált kora fontosabb problémáira. Eliot a Missouri állam-béli Saint Louis-ban született protestáns családba. Szülei az úgynevezett „Boston Brahmin kasztba” tartoztak, vagyis abba a társadalmi csoportba, melynek felmenői elsők között érkeztek meg az Új Világba, és nagyon erősen őrizték az angol hagyományokat.

Eliot erős, brit szellemiségű neveltetést kapott. Olyannyira, hogy nem is érezte jól magát született hazájában és egyfajta fordított emigránsként, 1914-ben kivándorolt az Egyesült Államokból és Nagy Britanniában telepedett le. Új hazájának állampolgárságát 1927-ben vette fel, ekkor lemondott az amerikairól. Noha születésekor unitáriusnak keresztelték, Angliában felekezetet váltott és ezt követően anglo-katolikusként határozta meg magát. Tradicionalista, értékkonzervatív politikai írásaiban feltárta a vallási és politikai szféra szoros kapcsolatát. Az ugyancsak amerikai filozófus-irodalmár Russell Kirk meglátása szerint Eliot társadalomfilozófiai munkássága a világ öngyilkosságának megakadályozására irányul.

„Pre-politikus” szerző, tehát gondolkodása a politikát is meghatározó végső kérdésekre irányult. A Moot körben (1) és másutt kifejtett tevékenysége is elsősorban a modernitás pusztításának feltartóztatását szolgálta. Míg politikai filozófiájában a megfontoltság és a hagyományok tisztelete vezette - a költészetben a XX. század egyik legjelentősebb megújítóját tiszteljük benne. Konzervatív politikai esszéistaként megkerülhetetlen szerzővé tette magát a filozófia történetében. Írásunkban ez utóbbi munkásságát kívánjuk ismertetni.

A kultúra fogalma T.S. Eliot politikai gondolkodásában

Eliotnak a kultúráról vallott nézeteit első sorban két nagy ívű tanulmányából és több rövid esszéjéből ismerhetjük meg. A kultúra, a vallás és a politika szféráinak összefüggéseit az Idea of the Christian Society c. nagyesszéjében fejtette ki először. (2) Az írás alapját a Corpus Christi College felkérésére összeállított előadássorozat képezi, melyet Eliot nem sokkal a II. világháború kitörése előtt tartott. Második nagyesszéjének ugyancsak egy előadássorozat az alapja, mely kiegészült néhány nagyjából ez idő tájt született írásával: A Notes towards the Definition of Culture végül 1948-ban jelent meg először nyomtatásban. (3)  A két írás a Christopher Dawson által vetett történelemfilozófiai alapokon nyugszik, az ő kultúra-fogalmát használja. 

Eliot az orosz, olasz és német diktatúrák kiépülésének idején növekvő aggodalommal figyelte a szocializmus különböző válfajainak térnyerését, és Európa hagyományos erkölcsi rendjének széthullását. Két fenti írásában kifejti, csak az a társadalom méltó a nyugati emberhez, mely közvetlenül a keresztény vallás normarendszerére épül. A keresztény társadalom az, melyben a nyugati ember hitelesen ki tud teljesedni, és amely az európai kultúra egyetlen egészséges felépítménye lehet. Rávilágít, a kultúra és a vallás ugyanannak a dolognak a két arca, melyek egymástól nem választhatók el súlyos következmények nélkül. Ha pedig összetartoznak, akkor nem élhetünk olyan társadalomban, melynek törvényei nem tükrözik vissza annak a vallásnak a törvényeit, amelyen a két évezred felépítménye nyuszik. A kereszténység maga az élet: a mindennapjainkat szabályzó normák a bibliai parancsolatokon alapulnak. A bibliai tanításra épül az apának a gyermekeihez fűződő viszonya, a férfi és női kapcsolat. A keresztény tanításon alapszik a társadalom működésének előfeltételét jelentő erkölcs. A felebaráti szeretet parancsa kapcsolja egymáshoz a társadalom sejtjeit és ennek parancsára tartjuk meg egyezségeinket és szerződéseinket. 

Az Idea of a Christian Society c. munkája elején Eliot különbséget tesz liberalizmus és demokrácia között. Epésen megjegyzi, a demokrácia népszerűsége csúcsán áll: oly mértékben megszentelődött, hogy felmerül a kérdés, jelent-e egyáltalán még valamit.

A vallási jelleget öltő liberalizmusra súlyos csapást mértek a XX. század totalitárius rendszerei.

A liberális attitűd és a hozzá kötődő meggyőződések halálra ítéltettek: a szabadságközpontú gondolkodás felszámolása megkezdődött, egyik sírásója maga a demokrácia. A tömeg uralma ugyanis az ipari forradalom következtében gőz erővel alakítja át és számolja fel a hagyományos társadalmat. Az iparosodott társadalmak kiváló táptalajt jelentenek a materialista nézetek terjedése számára, és mivel Nagy Britannia minden más országnál korábban kezdett el iparosodni, ott a legelőrehaladottabb a kultúrát felváltó új civilizáció kialakulása. A korlátok nélkül iparosodó társadalom népe elidegenedett a vallástól, hagyományaitól, és kitettebbé vált a tömegmanipulációnak. Kultúráját és hagyományait elveszítve a nép így lett tömeg, csőcselék (mob), ami pedig minőségileg nem lesz különb attól, hogy ruházzák, kvártélyozzák és iskolapadba ültetik. 

Eliot a nagy felbomlás bekövetkezésének elkerülése végett a keresztény társadalom (Christian Society) eszméjét ajánlja. A keresztény társadalom koncepcionálisan három alkotóelemből kell, hogy összeálljon: a keresztény államból (Christian State), a keresztény közösségből (Christian Community) és a keresztények közösségéből (the Community of Christians). Ekként a Christian State biztosítaná az intézményi kereteket, a Christian Community pedig lényegében az állampolgárok többségét jelenteni, akikkel szemben nem kell nagyobb elvárást támasztani, mint hogy fogadják el a keresztény erkölcsi szabályokat.  Ellenben a Community of Christians egy fajta elitet jelentene: azon személyek összességét, akik ténylegesen meg is élik kereszténységüket. A politikai osztály lelkiismereteként rajta tartanák szemüket a hatalom gyakorlóin. A keresztény állam egy minimalista meghatározásra épül, formáját tekintve bármi lehet, ami megfelel a kereszténység ideáljának: nem más, mint az általa kormányzott társadalom kereszténységének visszatükröződése (The State is Christian only negatively; its Christianity is a reflection of the Christianity of the society which it governs.). (4) Eliot óvva int attól, hogy bármilyen államformát közvetlenül azonosítsunk a kereszténységgel, hiszen ekként az örökkévalót azonosítanánk az időlegessel. A keresztény állam vezetőinek nem elsősorban abban kell jeleskedniük, hogy milyen mélyen keresztények, hanem az általuk kormányzottak hagyományai kell, hogy kényszerítsék őket hatalmuk keresztény keretek között való gyakorlására. Más megfogalmazás szerint a keresztény állam tehet olyat, ami nem közvetlenül a kereszténység elveiből következik, ám cselekedeteit sosem indokolhatja nem-keresztény elvekkel. (5)

Eliot úgy véli, a Community of Christians kifejezés esetlegesen ezoterikus asszociációkat kelthet, melyeket meg kíván előzni. E fogalom meghatározása során ezért Middleton Murray-re és Samuel Taylor Coleridge-re támaszkodik, (6) ám hangsúlyozza, az ő clerisy kifejezésük nincs tökéletes fedésben a „Community of Christians” fogalmával: első sorban azért is alkotott új kifejezést, hogy ne az övéket kelljen eltorzított értelemben használnia. Coleridge klerikusa ugyanis a brahminok kasztjának keresztény változatára hasonlít – Eliot erre a mellékértelemre pedig nem tart igényt. Eliot értelmisége egy véleményformáló elit, amely szellemi befolyásával a keresztény állam politikusait a kereszténység keretein belül tartja. 

T.S. Eliot nem utasította el az államegyház gondolatát. Angliai viszonylatban e fennállást elfogadhatónak tartotta, de természetesen nem tekintett rá a világ minden pontján univerzálisan alkalmazandó intézményi megoldásként. Ugyancsak az angol egyháztörténet tapasztalataiból kiindulva a szektásodást igen káros jelenségnek minősíti, ezért ragaszkodik egységes egyházi szervezethez. Hozzáteszi, az állami egyház betöltheti a nemzeti egyház szerepét, ám attól óvakodnia kell, hogy nacionalista egyházzá váljék. A híveknek első sorban az Egyetemes Egyházhoz [(az angol eredetiben Universal Church, nem Catholic (!)] kell lojálisnak lenniük, nem pedig a nemzetihez. Eliot hangsúlyozza, a nemzeti egyházaknak az Egyetemes Egyházhoz való viszonya nem analóg az egyes országoknak a Nemzetek Szövetségéhez fűződő viszonyával: hiszen míg az egyén állampolgárként elsősorban nemzetéhez lojális, addig felekezetiségét tekintve az Egyetemes Egyházhoz.  

Noha a Notes towards the Definition of Culture csaknem egy évtizeddel az Idea of Christian Society után íródott, mégis az utóbbi mű elméleti megalapozásának tekintendő. Eliot e tanulmányában rendszerezi gondolatait vallás és kultúra szerves egységét illetően. Eliot Arnold, Tylor és Murray írásaival vitatkozva vezeti be saját nézeteit. Valódi szellemi partnerségre azonban leginkább Burke, Maurras, Joad és Maritain tarthat igényt. Kortársai közül hozzá hasonló súlyú szerző Christopher Dawson és Russell Kirk, akikkel személyesen is jó viszonyt ápolt, illetve levelezésben állt. 

Eliot a kultúra fogalmának tisztázása során Dawson meghatározását tekinti alapvetőnek. Mint fogalmaz, a kultúra és vallás voltaképpen ugyanannak a dolognak két megnyilvánulása, másképpen fogalmazva a kultúra nem más, mint egy nép vallásának megtestesülése. A primitív társadalmakban kultúra és vallás teljes mértékben összeolvad, a magasabb szintű társadalmakban a differenciálódás követeztében azonban egyfajta jótékony feszültség van vallás és kultúra között, ami megújulásra késztetve mozgásban tartja mindkettőt. A vallás mindig kultúrát termel ki, kultúra pedig nem maradhat fenn tartósan annak vallási alapja nélkül. 

Eliot a kultúrának három fogalmát határolja el. Az egyéni, a csoport vagy osztály-kultúrát, illetve egy adott társadalomnak a kultúráját. E három szint összefüggésben és kölcsönhatásban áll egymással.

A társadalom kultúráját meghatározza a közös vallás, a közös kultusz.

Az adott réteg kultúrája ennek a nagy közös kultúrának egy szelete: azon része, melyet sajátosan az adott társadalmi csoportnak kell továbbörökítenie. Az egyén kultúráját pedig a társadalom, valamint csoportjának (osztályának) kultúrája is meghatározza. 

A kultúra létrejöttének feltételei

A kultúra kialakulásához mindenekelőtt természetesen tagolódó, organikusan fejlődő társadalomra van szükség. Ez szükségképpen regionális jellegű, hiszen a közösen belakott történelmi terület a közös identitás kialakulásának alapvető összetevője. A földrajzi zártságon túlmenően elengedhetetlen a vallási egység és sokféleség megfelelő egyensúlya ami az erkölcsi rend egységét biztosítja. E harmónia a kultúra virágzásának alapja, hiszen a túlzott egység épp úgy elpusztítja a kultúrát, mint a szektákra való szétbomlás. 

Eliot kultúraelmélete se nem individualista, se nem elitista: Kritikával illeti Matthew Arnold egyénközpontú kultúra-felfogását, aki – véleménye szerint – nem vet számot az egyén beágyazottságával. Karl Mannheim kulturális elit elméletét ugyancsak alkalmatlannak találja a kultúra egységének megragadására, kultúra és vallás egységben való szemlélésére. Mannheim osztály-központú meghatározásával vitatkozva kijelenti, a társadalom minden tagjának megvan a maga szerepe a kultúra őrzésében és átadásában. E feladatokat nem lehet egyetlen osztályra bízni, noha a szellemi elit lehetőségei szélesebb körűek és ebből adódóan felelőssége is nagyobb, mint a társadalom többi tagjának.  A kultúra átadásának első számú csatornája a család, hiszen a társadalom sejtjén belül sajátítjuk el nem csak a vallást, hanem a többi társadalmi normát is, amely megkülönbözteti nemzetünket a többitől. Osztályidentitásunk is első sorban a családon belül formálódik. A kultúra letéteményese továbbá a természetes arisztokrácia, mely nem születési előjogai, hanem kiemelkedő képességeinek köszönhetően rekrutálódik a nemzet tagjaiból és tesz szert befolyásra. (7)

Eliot kultúra-fogalma megkerülhetetlenné vált a konzervatív kultúrafilozófiai gondolkodásban. „[A] kultúrának e sajátos konzervatív felfogása egyértelműen a kultúra identitásteremtő és fenntartó szerepét állítja középpontba: a konzervatívok szerint a politikai és nemzeti alapon szervezett társadalmak számára mindig is a kultúra biztosította a meghatározó azonosulási kereteket” – írja Egedy Gergely.(8) Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy az identitás alapjaként a kultúra nem csak az önmeghatározást teszi lehetővé, hanem a másoktól való elhatárolódást is. Egy kultúra attól az, ami, hogy a többitől különbözik. Valószínűleg e gondolattal is összefügg, hogy Eliot a kultúrát a „határok megvonásával kapcsolta össze az Oxford English Dictionary szócikkére utalva” – állítja Egedy Gergely. (9) Horkay Hörcher Ferenc a magyar nyelvű kiadáshoz írt Utószavában ugyancsak felhívja a figyelmet a határmegvonás fontosságára: „…Eliot (…) a kultúrát nem azon liberális felfogás szerint értelmezi, mely e fogalmat a szabadsággal és a demokráciával próbálja összekapcsolni. Eliot bátran vállalja a háború után Európában általánossá váló baloldali értelmiségi beállítódással szemben egy tradicionalista kultúraeszmény képviseletét.” (10) Roger Scruton Eliotot egyértelműen a legforradalmibb angol nyelvű irodalomkritikusnak tartja Samuel Johnson óta. Mint mondja, nélküle, a toryzmus filozófiája teljesen kiüresedett volna az elmúlt száz évben. (11)

Eliot egyik legfőbb szellemi partnere és barátja, Christopher Dawson is reflektált Eliot kultúrafilozófiájára. Szerinte a kultúra és vallás fenoménját mindig is egyfajta dualizmus jellemezte: a két jelenséghalmaz azért sem lehet tökéletes átfedésben egymással, mert a kultúra alapvetően immanens, jelen világunkba foglalt és szigorúan emberi alkotás, míg a vallás „tömegközéppontja” ezen a világon kívül van. A vallást ebből kifolyólag számos kritika éri a modernitás részéről, mondván, a haladás és a civilizáció épülésének kerékkötője. Ez így is van, ha a kultúrát nem tartjuk egyébnek, mint az emberiség természetes alkalmazkodását a környezet jelentette kihívásokhoz. A vallás azonban zavaró befolyással rendelkezik: fenntartja magának a jogot, hogy elzárja az ember elől a barbarizmusba visszavezető utat, mely a természetes tökéletesítés önámításához vagy a szocialista Utópia álomországába vezet.

A vallás tehát korlátoz, de ezáltal nem megfoszt, hanem teret nyit: megnyitja az ember előtt a valóság teljességét, szemben a szélsőséges racionalisták megcsonkított, szellemi valóságtól megfosztott világával. 

Dawson egyetért Eliottal abban, hogy a keresztény hit lényegéhez tartozik a meggyőződés, mely szerint a transzcendens isteni princípium egy alkalommal már beavatkozott az emberi történelembe. Ennek a hitnek tényként való kezelése radikális következményekkel jár a keresztény történelem és politikaszemléletre nézve. Megnehezíti a keresztény kultúra (földi eszközökkel való) vizsgálatát, és az ideális keresztény kultúra földi megvalósítását. E problémának a tudatában kell lennünk, miként annak is, hogy ez a felismerés évszázadokon keresztül meghatározta a politikai gondolkodást. A probléma ugyan enyhébb formában jelentkezett, mivel vallási meggyőződések közös külső normaként fogták közre az emberek életét, tudományos, művészeti és viselkedési szabályok formájában. A modern állam irányítói azonban elhagyták ezeket a szabályokat, és még inkább elutasítják ezeket a mai társadalmi mérnökök. Utóbbiak minden korábbinál hatalmasabb befolyást szereztek gondolataink irányítása fölött.

A mai zsarnokoknak olyan totális eszközrendszer áll rendelkezésére a néptömegek tudatának befolyásolására, melyről egyetlen korábbi hatalom sem mert álmodni. Ebben a helyzetben különösen nagy szükség van olyan gondolkodókra, mint T.S. Eliot, aki a társadalmi mérnökökkel és szociológusokkal saját terepükön vállalja a küzdelmet – zárja konklúzióját Christopher Dawson.

***

Jegyzetek:

(1) A Moot kör tagsága 23 főt számlált, évente két-három alkalommal jött össze, 1941-ben pedig négyszer. A találkozókon körülbelül egy tucat ember vett részt, a szellemi munka mikéntje a mai workshopok eljárását idézi: a találkozók előtt a résztvevők (többségben) már előre leadtak egy írást, melyet az összejövetelen megvitattak. A legtermékenyebb szerzők Mannheim Károly és H. A. Hodges volt, őket követte J. H. Oldham. Az informális csoportosulás működésének korai szakaszában előfordultak olyan alkalmak is, mikor tematikus alegységekbe szerveződve gyűltek össze megvitatni természetjogi, teológiai vagy pedagógiai problémákat. Az összejövetelek között intenzív levelezés is zajlott, melyek egy részét már feldolgozták és életrajzi vagy gyűjteményes kötetekbe szerkesztve kiadták. A Moot kör felépítéséről bővebben lásd: The Moot Papers. A Moot kör tagjainak levelezéséről bővebben: Clary, Betsy Jane: Rethinking the Future: The Correspondence Between Geoffrey Vickers and Adolph Lowe. Journal of Economic Issues, March, 1994. Valamint: Kojecky, Roger: T. S. Eliot's Social Criticism, 1971, (javított kiadás 2014). 9. 'A Christian Elite' című fejezete nyújt áttekintést a Moot tagjainak egymáshoz fűződő viszonyáról. Továbbá: Mullins, Phil and Jacobs, Struan 2006 T. S. Eliot’s Idea of the Clerisy, and its Discussion by Karl Mannheim and Michael Polanyi in the Context of J.H. Oldham’s Moo.t Journal of Classical Sociology July 2006. 6 147–156. Schuchard, Margret, ‘T.S. Eliot and Adolph Lowe in Dialogue The Oxford Ecumenical Conference and After - New Letters and More about the Moot’, AAA: Arbeiten aus Anglistik und Amerikanistik, Bd. 31, H. 1 (2006), 3–24. Hasznos adalékok olvashatók még az alábbi A. R. Vidler: Scenes from a Clerical Life, címmel 1977-ben megjelent önéletrajzi írásában.
(2)A szöveg egy részét Pető Zoltán fordításában közölte a 2012-es Miles Christi Évkönyv

(3) A kultúra meghatározása. Budapest: Szent István Társulat, 2003. Ford. Lukácsi Huba
(4) The Idea of Christian Society. In: Christianity and Culture. Harcourt Brace. É.n. 35. O. 
(5) Eliot: Idea p. 35.
(6) Coleridge: On the Constitution of the Church and the State. London: Hurst, Chance and Co. 1830.
(7) A „Natural Aristocracy” az angolszász konzervativizmus egyik visszatérő, nagy témája. Erről szóló elméleti áttekintést lásd: Russell Kirk: Rights and Duties, Reflections on Our Conservative Constitution. Dallas: Spence Publishing Company, 1997. II. rész, 5. Fejezet. A kifejezés óriási karriert futott be Edmund Burke óta a konzervatív mozgalmon belül. 

(8) Egedy Gergely: Vallás és kultúra T. S. Eliot társadalomfilozófiájában. 2. Rész. Magyar Szemle, XXV. 5-6. szám.
(9) Egedy Gergely: Vallás és kultúra T.S. Eliot társadalomfilozófiájában. 1. Rész. Magyar Szemle XXIV. 1-2. szám.
(10) Hörcher hozzáteszi, Eliot tanulmánya normatív esszé, mely leszögezi, hogy a társadalom és a kultúra számára egyaránt az a kívánatos és a hasznos, ha a kultúrát nem a korlátlan szabadság és a minden alapot nélkülöző invenció játékszerének tekintjük. Ugyanis a kultúra az, ami meghatároz bennünket, mely identitással ruházza fel az egyént és közösségét. Horkay Hörcher Ferenc: Utószó. In: T.S. Eliot a Kultúra meghatározása. Budapest: Szent István Társulat, 2003. 

(11) Scruton: T. S. Eliot as Conservative Mentor. 


E szöveg megszületését anyagilag és szakmailag támogatta az Magyar Művészeti Akadémia és a Molnár Tamás Kutató Központ. A kritikai észrevételekért sok köszönettel tartozom az alábbi személyeknek: Dr. Balogh Gábor, Dr. Frenyó Zoltán, Dr. Mezei Balázs.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/110975