„A magyar egészségügyben uralkodó állapotokról szólva gyakran nem jutunk tovább a válság tünetein és az elégtelen finanszírozásból eredő válságos helyzeten. Ritkán merül fel az a mélyebb kritika, hogy mennyire hiányzik az egészségpolitikai döntéshozatalból az átláthatóság, a megalapozottság és a társadalmi igények figyelembe vétele. Illetve az a sokunkban öntudatlanul felmerülő kérdés, hogy betegként milyen mértékben vagyunk mindannyian kitéve olyan helyzeteknek, ahol sérül az egyik legalapvetőbb (beteg)jogunk, az emberi méltósághoz való jog.
Úgy gondolom, kb. ilyen – nem ’ál’ – kérdésekről kellene egyfelől döntéshozói szinten vitatkozni, és alkalmazni a létező módszereket egy igazságosságra törekvő egészségügyi rendszer tervezésekor és működtetésekor. Ez persze rengeteg időt vesz igénybe – a közöny és a félelem és egyes érdekek mellett ez is gátolja az átalakítást –, itt nem lehet és nem is szabad sietve döntetni, pedig már az utolsó utáni pillanatban vagyunk.
Másfelől szükséges társadalmi szinten is a vita az egészségügy és bármely más szociális alrendszer átalakításakor. Ehelyett ma a kormányzat marginális témákban, vezetett álkérdés-felvetésekkel próbálja megalapozni milliárdok fölösleges kidobását az ablakon, vagy éppen még azt is mellőzve, napi szinten gyakorolja a közpénzek elherdálását.”