J. Goldenlane: Isteni balhé

„Eléggé a dolgok közepébe vágva csöppenünk bele a cselekménybe, kell néhány oldal, amíg akklimatizálódunk, de aztán viharsebesen felvesszük a ritmust, azonnal magába ránt a történet, amely annyira sodró, hogy nem nagyon van időnk azon filózgatni, hogy most akkor hol is tartunk jellemfejlődésileg, mert ha ilyen léhaságokra vesztegetjük a drága időnket, lemaradunk egy jó kis balhéról, verekedésről, Thani legújabb őrült kalandjáról, és akkor a sárkányról még nem is beszéltem. A főszereplőkön van a hangsúly, de a mellékalakok is jól ki vannak találva a freitán lovagrend fejétől kezdve Q nagymamáján keresztül az apjáig, akibe nem túl sok atyai szeretet szorult, és akkor a tenyérbe mászó öccséről nem is esett szó. Hát csoda, ha lovagunk ha teheti, kihagyja a családi fészek nyújtotta »örömöket«, és inkább a csatákat választja, mert ott legalább szemtől szembe áll az ellenséggel? Különös ízt ad a történetnek ez a nem éppen hétköznapi és csillámpónis családi háttér, de végülis ez így logikus, lovagunk olyannyira tökéletes, hogy famíliája csakis furcsa lehet.

Thani és Q teljes mértékben kiegészíti egymást, bár teljesen különböző a természetük és múltjuk, mégis remek párost alkotnak, miközben egymás agyára mennek, lassan megtanulják becsülni a másikat, olyannyira természetes módon szeretnek egymásba, hogy egyátlalán nem viszik túlzásba a romantikát (nem érnek rá, mindig történik velük valami, amelynek az a vége, hogy Q-nak meg kell mentenie Thanit az éppen aktuális halálos veszedelemből). Igazi kis gyöngyszem ez a könyv a kalandregények tengerében, amelybe teljesen bele tud feledkezni kicsi és nagy, kár lenne kihagyni az életünkből! Én részemről már alig várom, hogy elkezdhessem a folytatást, mert Q és Thani kalandjai még közelről sem értek véget, sőt, még csak most kezdődnek igazán...”