Sokan ma a korszak sorosistáiként tekintenek rájuk

„Mi vezet rá egy fiatal kutatót, hogy a leginkább Tanácsköztársaság-keltetőnek tekintett, száz évvel ezelőtti Galilei Kör történetét akarja megírni?

Történészhallgatóként alapvetően emlékezettörténetekkel foglalkoztam. Olyan doktori témát kerestem, amelynek nagyon megosztott az emlékezete. Kosáry Domokos példája lebegett a szemem előtt, aki A Görgey-kérdés történetét írta meg a harmincas években. És persze érzelmi viszonyom is volt a Galilei Körhöz: Ady Endre a kedvenc költőm, márpedig ő »a Láznak ifjú seregeként« írta le a galileistákat, akik abba a polgári radikális mozgalomba illeszkedtek, amely reformtörekvéseivel nagyon megragadta a képzeletem. Éppen ezért egy idő után már nem csak emlékezettörténetet akartam írni, hanem az egykor történteket feltárni.

Ráadásul a »tények« ismeretében az emlékezettörténetet is könnyebb megírni, mert mindjárt szembetűnővé válik, hogy a konzervatív szerzők egyáltalán nem beszéltek a Galilei Kör szociálpolitikai törekvéseiről, pedig ez fontos része volt a mozgalomnak. Vagy ha tudom, hogy a galileisták kiálltak a liberális történész Marczali Henrik mellett, akkor mindjárt kitűnik, hogy az ötvenes-hatvanas években hiányzott ennek az emlékezete. Ez egy probléma, amelyre meg kell adni a választ, ami az, hogy 1945 után Marczalit kiszorították a történetírás kánonjából, és egy munkásmozgalmiként beállított egyesület képébe nem illeszkedett, hogy a liberális Marczali mellett áll ki. Az 1960-as Galilei Kör-monográfiának épp az volt a legnagyobb baja, hogy a diákegyesület történetét a munkásmozgalomba akarta beleszorítani.

A Horthy-korszakban minden rossz okozójaként tekintettek rájuk, a Kádár-rendszerben pedig dicsőítették, munkásmozgalmi alapintézménynek mondták. Mi jellemzi a rendszerváltás utáni megítélést?

Lényegében a Horthy-kori elbeszélés tért vissza 1990-ben. Rögtön leverték az Anker közi emléktáblát, '92-ben pedig Csurka István megírta hírhedt dolgozatát, amiben köztünk élő, ejtőernyős galileistákról szólt. A kör mai emlékezetét a »Mandiner-kommentelők« szellemisége hatja át, nemzetrontó zsidó egyesületként tekintenek rájuk, a korabeli »sorosistákként«.

Ha jobboldali az emlékezet, attól még azon belül akadhattak kiegyensúlyozottabb munkák. Nem voltak ilyenek?

Konzervatív szerzőként oda kell számítani Gyurgyák Jánost, aki az Ezzé lett magyar hazátokban foglalkozott a polgári radikálisok nemzetképével. Az értelmiségi megosztottság kontextusában vizsgálta a galileistákat, és elszalasztott lehetőségként írja le az egyesületet, tragikus tónusban. Szerinte a kultúrharc akadályozta meg, hogy igazán értékes mozgalom bontakozzon ki a szabadgondolkodó fiatalokéból.

Nem hatott volna mindenképp mentegetőnek, ha a baloldal igyekezett volna egy objektívebb képet festeni?

A baloldalnak '90 után szerintem nem volt történetpolitikai koncepciója. Ennek most látjuk a kárát. A fukuyamai történelem végét elfogadták, és egy ideológiamentes, technokrata baloldal ideája alakult ki. Persze, a Galilei Kör-alapító Kende Zsigmond fia, Kende Péter, vagy Litván György továbbra is írták a magukét, kiálltak a radikális demokrata örökség mellett, de ez nem kapott nagy nyilvánosságot. Elszigetelt értelmiségi csoport az »októbristáké«.”