Még a Dűne írója sem tudja, hogy miről szól a prófécia
Szokás egy-egy legendának a mélyére ásni, elveszni múltjának részleteiben, de 10 000 év alatt birodalmak omlanak össze, így elég ritka, hogy ennyire messze utazzunk vissza az időben.
Meglepő módon a látványvilágot leszámítva abszolút nem érzékeltem az eltelt éveket. A karakterek ugyanolyan élők, a poénok ugyanolyan jópofák, Spike pedig pont annyira Spike, mint ahogy arra emlékeztem.
„Elmondható, hogy egymásnak köszönhetően mindkét karakter komoly önismereti folyamaton megy át a sorozatban, miközben mind a legrosszabbat, mind legjobbat kihozzák a másikból. Buffy Spike-kal éli meg a rosszfiú-korszakát, és fedezi fel önnön szexualitásának sötét oldalát, a vámpír pedig kivételes fejlődőképességről tesz tanúságot: a fináléban lemondva saját vágyairól, utolsó szavaival gyakorlatilag elengedi Buffy-t, mert végre tisztán látja, hogy a lány (még?) nem szerelmes belé.
Spike ekkor válik érzelmileg éretté: Pinokkióból igazi kisfiú lesz.
A legtöbb sorozatban a szerelmi viszony hamar csöndes unalomba fullad, miután összejönnek a szereplők. A Buffy the Vampire Slayer egyik értéke, hogy sikerül az alkotóknak jó tempóérzékkel váltani a kapcsolat egyes fázisai között, megmutatva, hogyan lehet évadokon keresztül változatossá és érdekessé tenni az ilyesféle dinamikát.
Végezetül hozzátenném, hogy ha a fiatalabb junkie-k közül valaki, aki korából adódóan anno nem láthatta a sorozatot, a poszt elolvasása után azt a következtetést vonja le, hogy egyszerűen valami vámpír köntöst viselő csajos melodrámáról van szó, az nagyon téved.”