Vona Gábor, a posztideológia legújabb éllovasa

„Aki le akarja zárni a huszadik század vagy a rendszerváltoztatás nagy vitáit úgy, hogy nem jelöli ki, melyik oldalnak lett igaza, az biztos, hogy nem fogja felfedezni, hol húzódnak azok a törésvonalak, amik a ma és holnap kihívásaira aktuális válaszokat nyújtanak.

Pedig Vona Gábor a Magyar Nemzetben közölt Néplélek és nemzettudat című cikkében mintha valami ilyesmire vállalkozna. Célja, hogy elavulttá nyilvánítsa azokat a vitákat, amik szemmel láthatóan egyáltalán nem váltak még okafogyottakká, hiszen máshol is ezek azok a törésvonalak, amelyek kettéosztják a politika térfelét. A Jobbik elnöke hosszas történelmi értekezésében kísérletet tesz azoknak a történelmi előképeknek a megnevezésére (népi írók például), amelyek örökségét folytathatónak tekinti, ugyanakkor úgy tekint a nép illetve a nemzet fogalmakra, mint ha nemzetünk sorsa kizárólag a magyar politikai elit különböző döntéseinek eredményeként alakult volna úgy, ahogy alakult, mintha Magyarország sziget lenne, nem pedig egy olyan ország, mely egy világrendszer, egy nagy gazdasági egység része. Ha ezt az alapvető tényt figyelembe venné, tudná, hogy a világrendszerben betöltött helyzetünk milyen jelentősen korlátozza a politikai döntéshozók cselekvési szabadságát. De még ennél is érthetetlenebb, ha egy az állam irányítására törekvő politikus, úgy beszél népről és nemzetről, hogy nem tér ki arra, nép és nemzet milyen viszonyban van az állammal.

(...)

Magas labda lenne abba belemenni, hogy az eredetileg szélsőjobboldali pártelnök, aki politikáját különböző csoportoknak a nemzetből való kirekesztésével és a materiális-gazdasági különbségek etnicizálásával alapozta meg, milyen megmosolyogtató módon próbálja most elkerülni, hogy szembekerüljön korábbi állításaival. Ezek közül a kétségkívül a legszebb, amikor a szerző  kádári magasságokba emelkedve, a Horthy-rendszer revíziós politikájáról azt írta »ehhez a bécsi döntések révén igen közel is jutott, de aztán a történelem másképp alakult.« Igen, másképp alakult, ahogy a kádáristák szerint a többpártrendszer megszűntetése és az egypártrendszerre való átállás is „történelmileg úgy alakult”.  Igen, felelősök, ágencia, szövetségi politika, geopolitikai helyzet és politikai vezetés nélkül. Úgy, magától.

A Jobbik elnöke a magyar politikai centrumot úgy kívánja megtalálni, hogy kilúgozza a magyar politikából nemzetünk történelmét, a vele kapcsolatos érdemi vitákat, és olyan állításokat tesz, hogy: »Mindenesetre kijelenthető, hogy a baloldal – történelmi elődeihez hasonlóan – kizárta a nemzettudatot a néplélekből, míg a jobboldal nemzeti büszkesége történelmi elődeihez hasonlóan nem párosult a néplélek iránti érzékenységgel.« Hogy mi pontosan a néplélek, annak kifejtésével adósunk marad. Hogy hogyan kell hozzá érzékenyen viszonyulni, azt szintén homály fedi. Hogy mindez hogyan kapcsolódik, az igencsak aktuális nemzeti szuverenitás kérdéséhez, a szövetségi viszonyainkhoz, vagy a többi ténylegesen meghatározó, nemzetünk jelenét és jövőjét meghatározó politikai vitákhoz, azt elfedi a Vona–féle politikai lektűr által keltett zaj.  Egy valami ugyanakkor biztos, a Jobbik elnöke alapvető tévedésben van a politikai viták természetével kapcsolatban. A politikai vitákat nem csak úgy haladhatjuk meg, hogy értelmetlennek nyilvánítjuk őket, hanem úgy, hogy mindaddig vívjuk őket, amíg az egyik oldalnak igaza lesz. Olyan is van amikor az egyik álláspont érvei hatására nyer, vagyis hegemón pozícióba kerül.

(...)

Vona Gábor írása elszomorító azoknak, akik vérbő vitát szeretnének a nemzetállamról. A Jobbik elnöke nem ad diagnózist, nem ad megoldási javaslatokat.  Egy valamit tesz hozzá a szerző a magyar közélethez: a mostanában divatos posztideológia egy újabb megnyilvánulását.”