(...)
„Két dolgot biztosan tudtam ekkor: színésznő leszek és nem lesz családom. Az első nem szorul magyarázatra, hittem, hogy ősidőktől erre tartogatott engem a jó Isten. Világos, kész. Családot? Köszönöm nem kérek! Az anyaság, a feleségeskedés, pláne a gyerekek a Psotai-léttel összeegyeztethetetlen fogalmak voltak bennem. Egy velejéig színésznő nem őrlődhet fel a család oltárán, nem szórhatja szerteszéjjel önnön valóját pelusok, cuclisüvegek és a mosogatás póriságában! Egy Psota Irén nem állhat a gőz fölött a pacalt kavargatva, miközben borostás, atlétában izzadt férje ráordít, hogy: »mikor lesz már kész az a rohadt ebéd?«. Ezt nem lehet, ezt nem szabad, ez mindennemű művészettel ellentétes állapot! Nem lesz családom, hisz minden egyes sejtem majd az átlényegülésben kell feloldódjon a világ színpadain, és ily módon töltöm be később teremtésem valódi célját! Elhatározásom mindkét dologban tehát igen megalapozott és megmásíthatatlan volt.
Bébiszitterként kaptam állást suli után egy 9 gyermekes családnál! Igen, 9, azaz KILENC! Mikor először meghallottam a számot, azt hittem, tévedésből, valami nyúldinasztia regisztrált az ügynökségnél. Ezt a viccemet el is sütöttem az irodában ülő hölgynek, akinek pillantása hamar beszüntette horkantgatós röhögésemet.