Első munkanapom egy januári délutánra esett, amikoris haza kellett kísérnem a nyúlcsalád, azaz Szabadosék egyetlen leánygyermekét, Julcsit. Emlékszem az Operaház melletti balettintézethez mentem érte és türelmetlenül vártam, hogy ez a törékeny kis lányka átöltözzön az órája után. Kissé zavartan, enyhén feszengve bemutatkoztunk és elindultunk tömegközlekedéssel a városon át. Lopva nézegettem őt. 8 éves forma, barna copfos, szeplős kislány volt, számomra teljesen indokolatlan mosollyal az arcán. Mikor az egyik metróátjáróban elmentünk egy pékség mellett, kedvesen rám nézett és csillogóan tiszta, előrehálás szemekkel így kiáltott: »én itt rettenetesen szeretem a kakaóscsigát!« Nem is tudom hallottam-e, láttam-e korábban annál aranyosabb jelenséget, mint akkor, ott azt a kis 30 kilónyi copfost, ahogy – gyors helyzetfelismerésem szerint - éppen péksüteményt kért tőlem. Életemben először találkoztam nálamnál fiatalabb gyermekkel, akit úgy igazán észleltem, megfigyeltem, akivel egyáltalán
váltottam néhány szót, és ez a számomra teljesen új élmény pont egy ilyen kis erdőtündére figurával történt.” (...)