„Mi a véleményed a magyarországi sci-fi irodalomról, az azt övező szubkultúráról és közösségekről? Mennyire más az, amit a magyar szerzők írnak, mint amit angolszász társaik?
Ez négy kérdés, amiről egy egész hétvégét lehetne vitatkozni. Ott kellene kezdenünk, hogy a kilencvenes években egy egész írógeneráció kimaradt a sci-fiből. A Galaktika nem nevelte ki a magyar SF új írórétegét, ez Kuczka Péter óriási hiányossága, sőt, megkockáztatom, bűne volt. Aztán ott a másik kérdés, hogy a magyar SF-írónak vajon hova kell inspirációért nyúlnia? A magyar irodalomhoz vagy az angolszász mainstream áramlatokhoz? Esetleg az európai szellemi közösséghez? Ja, és akkor már tisztázzuk, hogy mi a sci-fi!
A közösségek kérdésében vitathatatlanul egyszerűbb a helyzet: a magyar SF-klubélet a nyolcvanas évek második felében eltűnt. Elpárolgott. Alapjáraton maradt a HungaroCon egy vidéki kisvárosban, Salgótarjánban. Szép volt, jó volt, de nagyon kevés volt. Mi az Átjáró magazinhoz köthető fesztiválokkal 2003-2006 között megpróbáltuk feltámasztani az irodalmi és filmes rajongótábort. Ugye a sorozatokhoz kapcsolódó kisebb-nagyobb közösségek megvoltak, egy Star Trek, egy Babylon5, egy Csillagkapu, egy Star Wars-rajongói réteg létezett, de elég elszigetelten működött. Rájuk lehetett építeni, de egy üzleti alapon megszerveződő, tehát fenntartható rendezvénysorozathoz kevésnek bizonyultak, az irodalomkedvelőket pedig nem lehetett kirobbantani a karosszékekből. Próbálkoztunk és elbuktunk. Én feladtam ezt a próbálkozást 2006 őszén.
Sci-fi közösség ma, ha nem számítjuk a filmes rajongókat, akkor egy van: ez az Avana. Ott voltam a születésénél, követtem a fejlődését, alakulásait. Drukkolok nekik. Drukkolok nektek fiúk-lányok. Legyen energiátok ahhoz, amihez nekem – becsületesen bevallom – nem volt.”