Olyan regényt akart, amitől véresre vakarjuk magunkat

„Voltak megingások írás közben? Akár az, hogy nem is kéne megírni?

Amikor tizenkét év után elkészültem vele, odaadtam barátoknak, ismerősöknek. Ugye minél hosszabb ideig dolgozik az ember egy köteten, annál jobban benne van a sztoriban, a karakterek fejében, és ez fordítva is igaz: annál jobban a részévé válnak a karakterek és a mondatok. Ez a kapcsolat annyira szoros, hogy nehéz eltávolodni a szövegtől, tehát kellenek a külső visszajelzések. Az egyik ilyen előolvasói visszajelzés egy biokémikus barátomtól jött, akinek egyébként az anyagban olvasható nagyon komoly virológiai ismeretek java részét köszönhetem. Ő azt javasolta, hogy ezt az egészet tegyem át Magyarországról egy meg nem nevezett közép-európai országba, és ne cigányokról szóljon, hanem, mondjuk, pirézekről. Attól félt, hogy a könyvet félreértik azok, akiknek az a »dolguk«, hogy félreértsék. Így egyfajta útmutatásnak fogják tekinteni, engem pedig az a vád érhet, hogy muníciót adok a rasszizmusnak.

Ez a tanács a nyomdába kerülés előtt három héttel hangzott el, és én komolyan számításba vettem ezt a lehetőséget. Megfordult a fejemben, hogy leülök, és átírom a regényt. Aztán rájöttem, hogy akkor nem működne a szöveg. Pont az veszne el a könyvből, amiért nekiültem megírni.

Ez nem merült fel már a legelején önben?

De, hogyne. Rengeteget ültem a felett, hogy milyen stílusban, milyen szemszögből és hogyan ragadjam meg ezt a történetet. Volt bennem félsz...

És ez a félelem az írás tizenkét évében végig ott volt?

Nem folyamatosan. De a félelem nem is jó szó. Inkább úgy fogalmaznék, hogy tartottam a következményektől. Az embernek van egy elképzelése, amikor elkezd dolgozni egy regényen, de megeshet, hogy végül a történet más formát ölt. Írás közben döbbentem rá, hogy a Pokolhurok a tervezettnél borzasztóbb és félelmetesebb lesz.”