„Persze anno az egész nem innen indult, a nőnap eredetileg a női egyenjogúságért folyó harcról szólt. Az óvodai mondókák és az elmúlt évszázadban felhalmozott nőnapi verskészlet alapján azonban ma nem ezért jár virág. Nyilván nem. Ha még mindig erről szólna az ünnep, akkor virág helyett azonos munkáért azonos bér járna. És nem csak nőnapon. A köszöntőkből úgy tűnik, ma a virágot azért kapjuk, mert szépek vagyunk, törékenyek, mert szültünk, gályázunk a családért, mert dolgozunk, és közben végezzük a házimunkát. A virág tehát elismerés azért, mert tesszük, ami a nő dolga.
Mondhatni azért, mert beteljesítjük a női princípiumot, mert felvállaljuk, megéljük és elfogadjuk azt a szerepet, amit készen kapunk a társadalomtól. Azt a szerepet, ami gyerekkorunk óta ott lapul minden rózsaszín hajgumiban, műanyag kiskonyhában, a sorsát passzívan kiváró királylány történetében. A szerepet, ami ott van a szülő féltő tekintetben, minden ilyet a lányoknak nem illikben, minden hagyd csak, ezt a fiúk jobban tudjákban. Benne van mindenben, amit szinte automatikusan közvetít felénk a családunk, a pedagógusaink, a barátaink, a munkatársaink. Benne van mindenben, amit a hagyomány és az érték szavakkal szentesítünk. Mindenben, amit mi is mutatunk a gyerekeinknek. Hiszen mind tudjuk, hogy milyennek kell, vagy legalábbis milyennek kellene lennie egy nőnek.