„Amikor a nemzetvezető hamuszürke arcát és önelégült tekintetét szemlélem, amint napraforgómagot köpköd a saját stadionjában, s mellette hűséges és buta kutyaként feszít a nemzet gázszerelője, azon gondolkodom, hogy tényleg megérdemeljük-e ezt 2002-ért. Akkor egy sikeres miniszterelnököt tett lapátra a magyar társadalom, és rugdosta bele Orbánt ebbe a kiégett és kapzsi TSZ-elnök szerepbe, amit aztán az ország se lenyelni, se kiköpni nem tud, így hát folyamatosan fuldoklik tőle. Orbán Viltor megsértődött a magyarokra, mélységesen csalódott bennük – ez a keserűség rombolta le a személyiségét egyszer s mindenkorra.
Az önmaga messianizmusát építgető ifjú Orbán már első kormányzása idején jókora szereptévesztésben élt: abban a meggyőződésben, hogy neki, a legtehetségesebb magyar politikusnak márpedig jár a hatalom. Csakhogy a hatalom soha senkinek nem jár. Azt a nép adja, egyrészt, mert ő a hatalom forrása, másrészt, mert neki kell ellenszenvednie döntésének következményeit, míg a fideszes nagyurak jól fűtött kastélyaikban duzzognak. Nyilvánvaló tény, hogy az ország népe rosszul döntött, amikor odadobta az országot az ügyefogyott Medgyessynek és a szociopata Gyurcsánynak, a velejéig korrupt és farkaséhes MSZP-nek és SZDSZ-nek. A nép azonban mint mindig, ezúttal is állta a cechet. Orbánnak nem volt joga durcáskodni, a demokrácia ugyanis ezzel jár: a népnek joga van tévedni, és joga van tanulni vagy akár nem tanulni a tévedéseiből. Mindez benne van a politikusok munkaköri leírásában, úgyhogy egy egészséges lelkű demokrata ilyenkor nem megsértődik és duzzog, hanem hátra lép egyet. Persze csak ha van hová, ha próbálta már, és ha tudja, milyen az.
Winston Churchill nem kevesebbet tett, mint megnyert Nagy-Britanniának egy világháborút. Aztán 1945-ben, a győzelmi bálok szezonjának végén a britek egyszerűen csak megvonták tőle a bizalmat, és a munkáspárti Clement Attlee kezébe adták a kormányzás jogát. Winston Churchill nem durcáskodott, nem sértődött meg a britekre, mert nem egy nagy hatalmú futballszurkoló volt, akinek megsértették a férfiasságát. Churchill államférfi volt, aki elfogadta a demokrácia játékszabályait, továbbá kultúrember volt, akinek volt hová visszavonulni: írni, festeni, előadni, kitalálni az egyesült Európa eszményét – így amikor 1951-ben a szigetország népe belátta, hogy kár volt hat évvel korábban leváltani őt, és visszaállította az ország élére, Churchill személyében nem egy egykori önmagából kifordult árnyéklény tért vissza a Downing Streetre. Orbánnak Churchillel ellentétben nem volt semmiféle szellemi vagy kulturális hátországa, ahová 2002-ben visszavonulhatott, hisz a hatalmán kívül sosem volt semmije. Hová vonuljon vissza az az ember, aki büszke arra, hogy örökké háborúzik, és soha nem tudott mit kezdeni a békével?
Churchill számára persze nem is volt opció a sértődés. Nagy hatalmú és befolyásos politikus volt egy polgári világban, ahol a sajtó, a konzervatív lordok meg a befolyásos pártfunkcionáriusok soha nem függtek személyükben és egzisztenciájukban tőle. Orbán Bizáncban született, ahol a gerincet legkésőbb az iskolában kioperálják az emberből. Bizáncban hercegek uralkodnak, és cselédek szolgálnak. Orbántól alighanem maga a hercegi udvar is ezt a magatartást várta el. Amit Churchillnek a polgári szalon soha nem engedett volna meg, azt az Orbán lábához dörgölőző kutyák a legtermészetesebbnek tekintették.
Most ez az ember Magyarország leghatalmasabb és minden bizonnyal leggazdagabb főura. Ennek fejében kéthetente el kell viselnie a gyenge és erőtlen ellenzék tehetetlen prüszkölését, miközben ő a legarrogánsabb gesztusok kíséretében rabolja szét a közvagyont. A cinikus önkény legfrissebb példája, hogy miután a miniszterelnök megfutamodott az olimpiára vonatkozó népszavazástól, szinte azonnal bejelenti, hogy nem száz-, hanem kétszázmilliárdért építi át a Puskás-stadiont: »Ti nem tudtok kibaszni velem, kutyák!« És ez az ember ezzel a tömérdek sértettséggel, ezzel a rengeteg komplexussal, ezzel a felmérhetetlen hatalommal, és ezzel a hallatlan cinizmussal annyit bír mondani az ellenzéki kihívójának, hogy az egy buzi. Biztos meccs volt a tévében, és emiatt elmaradt a szokott tréning Habony Árpáddal, de ami most történt, az valami új: a tökéletesre fésült kommunikáció nem működött. Az engedelmes színművész – aki teljes személyiségét odadobta álmai szerepéért – hirtelen improvizációba kezdett, és nekiállt buzizni. Ez Magyarország miniszterelnöke, aki egy politikai vitában érvként hozza fel azt a karaktergyilkos hazugságot, amit a keze alá dolgozó kommunikációs gazemberek a fideszes bulvár bugyraiban kifőztek.