Bukott szabadságharc, győztes forradalom

„Az összkép tehát, 1848 többi forradalmával összevetve, nem mondható kedvezőtlennek. Magyarországon a forradalom nem csapott át társadalmi csoportok közti polgárháborúba (mint Franciaországban, Ausztriában, vagy a német területek egy részén), nem volt vallási háború (mint ekkor Svájcban a katolikus és protestáns kantonok háborúja). A nemzetiségi kérdés valóban időzített bombaként ketyegett az 1840-es évek Magyarországán, és végül 1848-ban felrobbant. Kossuthék nem értették meg, hogy a nemzetiségi értelmiség túlnyomó része lojális akar maradni a magyar hazához, de elsősorban románként, szlovákként, szerbként akar annak polgára lenni. Ám a nemzetiségi viszonyok sem voltak olyan egydimenziósak, mint az a köztudatban él. Teljesen szlovák legénységű ezredek harcoltak a honvédseregben. Az erdélyi románok és a délvidéki szerbek többségének, valamint a dél-erdélyi szászok és a felvidéki szlovákok egy részének kivételével a nemzetiségi lakosság lojális maradt a közös hazához, amelytől a jobbágyfelszabadítást, a törvény előtti egyenlőséget és a közteherviselést kapta.

A forradalom legfontosabb célja, a rendi viszonyok megszüntetése és a polgári átalakulás megvalósult, ha végül nem is a független Magyarország keretében (de mint tudjuk, 1849 áprilisáig a függetlenség nem is tartozott a háborús célok közé). A fegyveres harc elbukott ugyan, de »a kőszívű ember unokái« megnyerték – hogy Albert Camus szavait idézzük – a királyi örökséget, a szabadságot.”