Versenyeztetés helyett lépj hátrébb

(...)

„Amikor az általános iskola első osztályaiban azzal szembesülnek a pedagógusok, hogy egyre kezelhetetlenebbek a gyerekek, egyre több a feszültség, az agresszió, a szorongás, a viselkedészavar vagy a tanulási nehézség, arról beszélnek, hogy ez egy olyan új generáció, akiknél megváltoztak a körülmények, az információs társadalom tönkretette őket. Nehezen kezelhetők, nehéz velük szót érteni, és legfőképpen nehéz közösséget és együttműködést kialakítani köztük. És ez bizonyára így is van. Csakhogy az okokat kutatva talán tévútra tévedünk, amikor a túlzott képi kultúrát, a technológiai eszközöket vagy a gyerekek megváltozott természetét okoljuk önmagukban. Mert persze ezek minden bizonnyal léteznek a hétköznapokban és összefüggésben is állnak azzal, a talán súlyosabb és mindennél kétségbeejtőbb versenyeztetéssel, amire az iskolák és a szülők kényszerítik szinte már észrevétlenül és természetességgel a gyerekeket.

Ma Magyarországon kevés olyan iskola és ezzel együtt szülő van, akik nyíltan vállalnák, hogy a versenyeztetés következménye nem az okos, bátor és sikeres gyerekek felnövekedése, hanem épp ellenkezőleg, szorongó, és teljesítménykényszeres, egymástól elforduló, elidegenedő, boldogtalan felnőttek létrehozásához vezet. 

Annak, akinek egyedüli célja a versenyben való sikeres teljesítmény, a legjobb hely, az folyton azon fog izgulni, nehogy elveszítse ezt a pozícióját. Folyamatosan bizonyítania kell, hogy ő elég értékes, elég okos, és mindig kiváló. Ez olyan teher egy egész életen át, amely bár teremthet jó munkahelyi pozíciót, karriert, mások elismerését, de megnyugvást, békét és kiegyensúlyozott életet soha. Ezeknek az embereknek mindig, minden helyzetben bizonyítaniuk kell rátermettségüket, kiválóságukat, tudásukat. Legyen az baráti családi, vagy egy hétköznapi helyzet.

Carey könyvében végigjárja a tünetet, ami az iskolákban és a családokban megfigyelhető. És a legmodernebb kutatásokkal támasztja alá a versenyszellemmel szemben az együttműködő tanulás, a saját ütemű fejlődés alternatíváját. És bizony sokaknak tükröt tart, legyenek azok pedagógusok, vagy szülők. Még ha nagyobb arányban egyetértés is van abban az elméletben, hogy békés gyerekkort, érzelmi biztonságot és sok játékot kell biztosítanunk a gyerekeinknek, hogy a túlzott fejlesztés, túl korai nyomás épp az ellenkezőjét eredményezi, mint ami az amúgy jó szándékú szülők és pedagógusok célja, mégis széttárja a kezét család, iskola, hogy de hiszen meg kell felelnünk az elvárásoknak, mert lemarad, kimarad, mi lesz, ha később, vagy egyáltalán nem teljesít a gyerek... Sajnos ennél tovább senki sem lát, mert az átlagos nem elfogadható, sőt, az átlagos alatti teljesítmény esetében már kongatjuk a vészharangot és azonnali »szerelésre« ítéljük az elromlott (vagy eleve hibás) gyereket.”

(...)