Orson Scott Card: Fajirtás

„Bevallom, amikor elkezdtem olvasni a Fajirtást, kicsit kezdett untatni. Úgy éreztem, mintha A Holtak Szószólójának, a családi kalandregénynek lenne a folytatása, azzal a kiegészítéssel, hogy Valentine és családja is csatlakozott a történethez. Ehhez még hozzájött az Ösvény világa, ahol az uralkodó réteget a Megszólítottak képezték, akik rituális megtisztulási szertartásokat végeztek, akárcsak a kényszerbetegek. Tudtam, hogy a két szálnak egyszer majd össze kell érnie, csak nem láttam, hogy mennyi szenvedés áll még előttem addig.

Lassan azért kezdett kialakulni valami. Egyre érdekesebb kérdések kerültek előtérbe, amik lekötötték a szürkeállományomat, és folyamatosan azon gondolkodtam, hogy mi lehet a megoldásuk. Természetesen a fajirtáshoz kapcsolódott a kérdések többsége. Ender azon volt, hogy megkeresse azt a megoldást, ahol nem kell senkinek meghalnia, azonban mivel minden mindennel összefüggött, így már kezdett arra hajlani, hogy a legkisebb veszteség mentén mozogjon.

A flotta úton van a bolygó felé és hozza magával a Kis Doktort. A kérdés, hogy ki áldozható fel? Ha a descolada vírust irtják ki, akkor a malackák is kipusztulnak, hiszen az életük szerves részét képezi. Ha a telepesek adják meg magukat az egyre agresszívebb vírusnak, akkor a malackák tovább élhetnek. Igen ám, de ha a hangyoknak köszönhetően szert tesznek egy csillaghajóra, akkor a vírust magukkal hurcolják a lakott világokra. Ráadásul időközben egy eretnek malacka törzs alakul, akiknek pont ez a céljuk, és vallási ideológiát is gyártanak hozzá.”