Börtönben élünk. Erről szól számomra Deák Kristóf szép kisfilmje. Mindenkinek megvan a saját zárkája és a zárkák között nincs átjárás.
Jásdi István borász (Csopak) írása
Börtönben élünk. Erről szól számomra Deák Kristóf szép kisfilmje. Mindenkinek megvan a saját zárkája és a zárkák között nincs átjárás. Az egyszerű történet többféle lehetséges értelmezése között nincs átjárás.
A PC-értelmezés szerint mindenki az, aminek érzi magát. Ha akarja kislány, ha akarja kisfiú. A többiek a közönség, csak egyet tehet – tapsol neki. Akár tud énekelni, akár nem - jár neki a kórus közös élménye. Akár tud rendezni, akár nem, jár neki a költségvetési millió. Nemcsak Hajdú Kristófnak, aki láthatólag tud. A tehetségtelennek is.
A filmnek van másik olvasata is. Nem mindenki ugyanabban tehetséges. A tálentumokat nem egyformán osztotta el az Úr. Mindenkinek abban kell kiteljesednie, amiben tehetséges. Aki nem tud énekelni, járhat balettre vagy elmehet súlylökőnek.
Az apoteózis, a végső nagy kórus elektronikusan letisztított tökéletes hangzása, amelyben a hamis hangok nemcsak elvesznek, de a tökéletességhez vezetnek – az igazi élet-hazugság.
Valakit természetesen meg kell kövezni; Erika néni megpróbált egyszerre megfelelni a kétféle világnak. A tehetséges gyerekeknek járó csokiból és a svéd útból juttatni azoknak is, akiknek nincs hangja. A tehetségesekéhez hasonló élményt akarta velük is megosztani. Más értelmezésben a tehetségesek hátán. A tehetségüket meglopva.
A PC számára azzal, hogy őket csak tátogni engedte, megakadályozta, hogy kibontakoztassák azt az énjüket, amivé válni szeretnének. Halálos bűnt követett el.
A kétféle világ között nincs átjárás. Egy ponton van egyetértés: Erikát meg kell kövezni!