Trónkövetelők és trónörökösök – mire mennek a fiatalok a politikában?

A mai közélet bevehetetlen lövészárkait szemlélve gyakran elfeledkezünk arról a nem jelentéktelen tényről, hogy ezt a politikai rendszert is létrehozták valakik, s hogy a természet törvényei szerint előbb vagy utóbb új nemzedékeknek adja majd át a helyét. De vajon milyen lesz ez a hatalomátvétel – elmérgesedett generációs viszály vagy békés stafétaváltás? Milyen kihívásokkal szembesülnek az ellenzéki és a kormánypárti fiatalok? Egy szubjektív vélemény.

Most, hogy a Fidesz-KDNP egy felmérés szerint két százalékpontot növekedve visszatért a két hónappal korábban (a NOlimpia kampány előtt) mért 25%-os eredményéhez, a Momentum pedig – ugyanezen felmérés szerint – elérte a mérhető 1%-ot, érdemes még egyszer tárgyilagosan elgondolkodni arról, mi is történt itt voltaképpen. (A cikk leadása napján röppent fel a hír, hogy a Jobbik-közeli Iránytű Intézet erősen vitatható, más közvéleménykutató-cégek által meg nem erősített felmérése 5%-ra, a parlamenti küszöbre prognosztizálja a mozgalmat). S még inkább arról: mi olvasható ki ebből a jövőre nézve?

*

Az új párt sikerének kulcsa nyilvánvalóan egyetlen tényezőre vezethető vissza:

Tekintsük most el attól, hogy a ráfordítások arányában mennyi anyagi és erkölcsi hasznot hozott volna nekünk az olimpia? Hogy mennyire stílusos a kétharmadánál megtorpedózni egy jelentkezési folyamatot, amiről korábban politikai egyetértés volt? Hogy a kivitelezők „ellopták” volna a pénzt, vagy amúgy is szükséges fejlesztésekbe csatornáztak volna be a hazai és nemzetközi forrásokat? A demokráciába a törvényes véleménynyilvánítás minden formája belefér, a népszavazás intézménye pedig egyenesen „szent”. A legkorrektebb kijelentéseket ezért az elkaszált olimpia ügyében Tarlós István főpolgármester tette, aki a „fiatalok” farvizén evező, pálforduló ellenzékről, „demagóg, de alapvetően igaz kijelentések” köré szervezett „hecckampányról” beszélt a fővárosi közgyűlés előtt.

A Momentum szempontjából sikeres népszavazási kampány után szinte azonnal elkezdtek kirajzolódni a kommunikációs frontvonalak is. A meglehetősen sokszínű (leginkább csak a rendszerellenességben egy követ fújó) ellenzéki sajtó elkezdte felépíteni a fiatal Orbánhoz meg Petőfihez egyaránt hasonló, ugyanakkor mégis egy „kicsit” konzervatív (CSU-s képviselőhöz, Eötvös József Csoporthoz is köthető) szakállas lázadó imidzsét. 

Ezért is okozott csalódást sokaknak a párt március 15-ei meglehetősen visszafogott piknikje. A kormánypárti sajtó a miniszterelnök emlékezetes Kossuth Rádió-beli nyilatkozata után újra meg újra a hamvaiból feltámadó SZDSZ-t vizionált, polarizálta, elhelyezte a mozgalmat a pár százalékos szavazói koncon marakodó balliberális kispártok panteonjában. Fontos érv volt például, hogy több szabadelvű és szocialista véleményvezér/politikus gyermeke is tagja a mozgalomnak – vajon ezúttal is igaz a régi mondás, hogy „az alma nem esik messze a fájától?”

*

Akárhogy is, a számomra legfontosabb megállapítás még nem hangzott el az ügyben – talán éppen azért, mert annyira evidens.

Ezeket a fiatalokat nem egységes ideológia, hanem inkább az apák (és anyák) világa elleni lázadás tartja össze. Egy politikai Oidipusz-komplexusról van itt szó, ami teljesen bevett dolog a nyugati társadalmakban. Az új generáció mindig egy jobb világot akar felépíteni, mint ami a szüleinek sikerült, s persze egy nap át is fogja venni a hatalmat – legkésőbb akkor, amikor a rendszerváltó generáció nyugdíjba vonul. Nem mindegy azonban, hogy mindez milyen módon, milyen konzekvenciák levonása után történik meg. Ezen a ponton több érdekes kérdés is felmerül. Például, hogy az a politikai stratégia, amit az új mozgalom vezetője megfogalmazott, végcélját tekintve nem sokban különbözik magától az orbáni paradigmától. Fekete-Győr András Mandinernek adott korábbi interjúból idézek: (ripoter) „Ön nem akar ellenzéki vezéregyéniség lenni?” (F-Gy. A.) „Nem. Azt szeretném, ha a Momentum Mozgalom egy integratív, meghatározó erő lenne, a jelenlegi kormánypártok egyetlen kihívó ereje. Ez a cél.” Csak halkan kérdezem: mi ez, ha nem egy új centrális erőtér ambiciózus víziója?

Eddigi tetteik és nyilatkozataik alapján úgy tűnik, hogy a Momentum sem teljesen mentes az Y-generáció egyik alapvető sémájától: a gyors sikerek keresésétől. Az Y-generáció másik tulajdonsága, hogy immár bennszülött az elektronikus média világában, aminek a NOlimpia-kampány sikerében is nagy szerepe volt. Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznünk, hogy Orbán Viktor (a Nagy Apa, akit az új mozgalom is le akar győzni) elsősorban nem azért jutott a csúcsra, mert Nagy Imre újratemetésén elmondta azt a történelmi beszédet vagy megszervezte a Rendszerzáró Házibulit.

Ezek a siker nélkülözhetetlen építőkockái, emlékezetes és látványos médiaesemények voltak – de oda kellett tenni mögé azt a szívós és kitartó munkát is, amivel

Arról nem is beszélve, hogy egy platform alá tudott terelni, és össze is tudott tartani egymástól igencsak különböző formátumú egyéniségeket – a liberálisoktól a kőkonzervatívokig, a szárnyaló médiaguruktól a komoly pénzemberekig. Most a trónkövetelő párt előtt is olyan, egyáltalán nem elhanyagolható feladatok állnak, mint az országos hálózatépítés, a politikai iránt teljességgel közömbös választópolgárok mobilizálása, a zsigerileg bigottak és sértődékenyek meggyőzése, vagy akár csak a saját politikai hitvallásának meghatározása.

*

Minden korszaknak vannak továbbá olyan nagy kérdései, amelyekre valóban igaz, hogy „a langyosat az Isten is kiköpi”. A globális nagytőke és a szuverenitását védő nemzetállam szempontjai például a gyakorlatban – egy szinten túl – aligha kibékíthetők. Nem lehet hatékonyan fellépni a határon túli magyar ajkú területek politikai autonómiájáért és ugyanakkor az erre a kérdésre roppant érzékeny EU-s bürokrácia kedvében járni. Az utóbbiak ugyanis nem tudják – és saját jól felfogott érdekükben nem is akarják – elképzelni, milyen lehet egy ország területének 2/3-ad részét elveszíteni. Nem lehet a korlátlan önmegvalósítást a hagyományos családi élettel, a szexuális forradalmat a magzati élet szigorú védelmével maradék nélküli közös nevezőre hozni.

Ha tehát a Momentum valóban ki szeretne törni a számára kijelölt „sokadik balliberális pártocska” szerepéből, sok más mellett ezeket a kérdéseket kellene következetesen végiggondolnia. De vajon ha így tesznek, nem jutnak-e végül maguk is arra a belátásra, hogy az apák (és anyák) a gyakorlati élet számtalan botlásával, a maguk kisebb-nagyobb kompromisszumaival, de végső soron mégiscsak történelmi tetteket hajtottak végre? Tudniillik azzal, hogy 40 év diktatúra, valamint egy sok tekintetben elhibázott rendszerváltás, államadósság-hegyek és a liberalizmus vadhajtásai után felépítettek egy többé-kevésbé mégiscsak független, önmagát szabályozni képes országot? Amely önszabályozásnak persze természetes része a fiatalok trónkövetelése is.

Végül, de nem utolsósorban az is érdekes kérdés,

Egy valamire való fiatal ugyanis aligha akar egy az egyben beleülni az apai székbe (más szóval a „tutiba”) – végig kell járnia a saját útját. Szijjártó Péter a Balaton vizében állva, egy őszödi nyaralóra mutatva még egyetlen szimbolikus gesztusba foglalhatta az „elmúltnyócév” minden történelmi bűnét és hibáját. A mai fiatalok számára viszont az elmúlt nyolc év már elsősorban a – sokáig kvázi teljhatalmú – Fidesz-KDNP kormányzást jelenti. Ezen a térfélen komoly kihívást jelenthet például, hogy a magyarok kétharmad része most is EU-pártinak számít, miközben a kormány kommunikációjában kulcsszerepet játszik a (nem ritkán a néhai Szovjetunió képével kontamináló) „Brüsszel” elleni lázadás. A gazdasági és migrációs válság nem megfelelő kezelése valóban élesen rámutatott az európai establishment strukturális és világnézeti gyengepontjaira, amely így valóban égető reformra szorul. Ez lehet az új politikai nemzedék előtt álló egyik legfontosabb kihívás.

Ha a kormánynak igaza van abban, hogy a ifjúliberálisok főnix-seregei már a spájzban vannak, akkor az ő politikai jövőjüknek legfontosabb kérdése az kell, hogy legyen: „hol állnak most a mi utánpótlás csapataink”? Különösen a jobboldali fiataloknak kell feltenniük maguk számára a kérdést: mi lehet az apák (és anyák) politikai-világnézeti hagyományából az, amihez foggal-körömmel ragaszkodni kell; és mi az, ami valóban modernizálásra, netán meghaladásra szorul?

*

A magam részéről nem annyira a gyors sikereket, mint inkább az alapos önreflexiót és a becsületes küzdelem lehetőségét kívánom az új politikai generáció minden tagjának.

Ez jelentené ugyanis a rendszerváltás valódi befejezését.