Robinson, Merkel és a liberális éden, avagy a hajótöröttek szabadsága

„A politikamentes világ azért utópia, mert ahol emberek vannak, ott politika is van. A legmeghittebb család életében is időről-időre tisztázni kell a viszonyokat, szerepeket, hatásköröket és jogosítványokat, le kell játszani, hogy kinek mi a dolga, ki miben dönt, kinek a szava számít, kinek mi jár és mi nem, és még ezer hasonló meccset.

A közös ügyeket meg kell oldani, a különféle érdekeket, érzelmeket, szempontokat, szándékokat össze kell hangolni, egyeztetni, minderre valamiféle rendszert kialakítani, hogy ne kelljen mindig minden egyes felmerülő kérdésnél az egészet elölről kezdeni. Ebben pedig, ha tetszik, ha nem, törvényszerűen szerepet kap az a bonyolult türelemjáték, amit politikának nevezünk. Nem is elhanyagolható szerepet. Jó esetben a család olyan közösség, amelyben az egymás közti viszonyok alakítása és a közös ügyek intézése – tehát a politika – elsősorban kölcsönös szereteten, tiszteleten, figyelmességen, áldozatosságon alapul.

De a tét mégiscsak az, hogy mikor és kinek az akarata, vágya, törekvése jut érvényre. Vagyis, önérdek és közérdek egymásnak feszül. A másik ember befolyásolása racionális, érzelmi, praktikus vagy épp fizikai eszközökkel óhatatlanul része a család és minden emberi közösség mindennapi életének. És még a legszeretetteljesebb családban sem zárható ki belőle az emberi esendőség, az önzés, féltékenység, uralkodásvágy, irigység, mohóság ugyanúgy, ahogy nem zárható ki az egészséges versenyszellem, önérvényesítés, igazságérzet, áldozatkészség, nagylelkűség és sok-sok más erény, érzelem, motiváció, ami a nagypolitikában is meghatározó. Nyilván sokat számítanak az arányok. Minél kisebb egy közösség, elvileg annál egyszerűbb átlátni a tényezők szövevényét, megtalálni a közös nevezőket, megegyezési pontokat – és minél nagyobb egy közösség, ez annál bonyolultabb. Bizonyos méretek fölött már-már lehetetlennek látszik.

Akárhogy is, a politikum tehát éppúgy jelen van a családban, mint az iskolai közösségekben, a baráti társaságban, munkahelyen, lakóközösségben, vállalkozásban, rock bandában, futballcsapatban, jelen van minden szakmában, hivatásban, a tudománytól a művészeten át az egyházig az élet minden területén. Mindenütt, ahol egynél több ember van együtt. Ebből következően, ha a politikát önmagában véve rossznak tekintjük, akkor az embert, az emberi közösséget is önmagában véve rossz dolognak kell tartanunk. Ha pedig ezt gondoljuk, akkor nincs semmi reményünk.

A liberális individualizmus doktrínája – a korlátlan önmegvalósítás lakatlan szigete – tehát két dolgot vesz el tőlünk: a szabadságot és a reményt.

A sziporkázó elméjű, katolikus írónak, G.K. Chestertonnak egyszer föltették a nem túl eredeti kérdést, amit általában minden közismert, népszerű személyiségnek fel szoktak tenni: milyen olvasnivalót vinne magával egy lakatlan szigetre? Chesterton így felelt: egy gyakorlati kézikönyvet a hajóépítésről.

Nos, ez a válasz arra, honnan lesz a lakatlan szigeten szabadságunk és reményünk? A lakatlan szigeten lévő hajótörött egyetlen szabadsága a hazatérésbe vetett hite és akarata, és egyetlen reménye a hazatérés gyakorlatias politikája.

Csak így menekülhet meg a XXI. századi, hajótörött európai ember is a liberális individualizmus lakatlan szigetéről.”