(...)
„Kicsattantunk a boldogságtól, volt két gyönyörű, egészséges, ügyes, okos kisfiunk, akikkel semmi gond nem volt: mindenki kedvencei voltak, igazi jó testvérek, játszópajtásai egymásnak; jól ettek, jól aludtak, gyarapodtak, szinte soha nem betegeskedtek, vidámak és kellően elevenek voltak... Igazi álomgyerekek, akikre minden szülő vágyik. Már-már amolyan idilli család voltunk, akikre sokan irigykedtek is talán. De mi nem éreztük teljesnek az életünket két gyerekkel. Két fiú után pedig természetesen egy kislányra vágytunk… Testileg-lelkileg feltöltődve készültünk a nagycsaládos létre, gondosan megterveztük harmadik gyermekünket. Megtapasztalva a kisgyerekes szülők nem is olyan szörnyű és fárasztó életformáját, már-már kissé gőgösen, rutinos rókaként tekintettem a következő várandósságra. Legyintettem, hogy mit nekem még egy baba, a fiúk már »nagyok« és különben is, harmadik gyerek, hol érhet engem még meglepetés?
(...)
A tizedik napon MRI-vizsgálatot végeztek Lillán, ami ismét rossz érzéseket ébresztett bennünk, hiszen azonnal, várólista nélkül, az ország legjobb ilyen műszerével nem vizsgálnak csakúgy bárkit, ha nem indokolt. A vizsgálat eredménye másnap érkezett meg, a kora délutáni látogatási időben odajött hozzám a doktornő, érdeklődött, hogy a férjem is itt van-e, ugyanis mindenképpen szeretné, ha Ő is velem lenne, hiszen nagyon rossz hírt kell közölnie, amit még együtt is nehéz feldolgozni, nemhogy egyedül.
(...)
Bízom benne, hogy Lillát és a családunkat látva sokakban eloszlanak az olyan tévhitek, mint például az, hogy egy súlyosan fogyatékos gyermek tönkreteszi az egész család életét: megakasztja az egészséges testvérek fejlődését, szétzilálja a párkapcsolatot. A gyermekeink sok mindenben a kortársaik előtt járnak, kiegyensúlyozottak, rendkívül rugalmasak. Kiemelt figyelmet fordítunk arra, hogy jusson rájuk minőségi idő, amit velük töltünk. A sok segítséggel, amit kapunk, ezt meg is tudjuk oldani. Minket, kettőnket is sokkal inkább összehozott Lilla betegsége, megerősítette kapcsolatunkat, mintsem eltávolított egymástól.
(...)
A hasonló helyzetbe került családokat arra szeretném biztatni, hogy merjenek igent mondani az életre, akkor is, ha félelmetesnek, kilátástalannak tűnik, ha nem olyan, amit elképzeltek. Rá kell bízni a Gondviselésre azokat a dolgokat, amik nem a mi „hatáskörünkbe” tartoznak. Ma is vannak – nem is kevesen –, akik törődnek másokkal, segítenek, amiben tudnak – ezeket el kell fogadni. Nagyon nagy ereje van a közösségeknek, mindig erőt ad nekünk a tudat, hogy nem vagyunk egyedül. Bízom benne, hogy a családunkat látva minél több – akár nem tökéletes – életre mondanak igent a szülők, és minél több családba hoznak békét, szeretetet, összetartást és semmi máshoz nem hasonlítható boldogságot a Lillához hasonló Csodababák.”
