Öt nőt jelölt a Nebula-díj legjobb regény kategóriájában az amerikai SFF-írók szövetsége, az SFWA, ez pedig sokakban vetett fel kérdéseket. Most akkor tényleg elnyomják a fehér férfiakat? Van politikai részrehajlás a díjak kiosztásánál? És ha van, akkor mi van? Még egyszer a zsánerdíjak körüli kultúrharcról. Az ítélet: olvassunk bele mindenbe.
Nem egyszer foglalkoztunk ezeken a hasábokon az elmúlt években az angolszász fantasztikumot megosztó vitákkal, melyek közül az egyik legfontosabb a Hugo-díj körüli csatározásokban csúcsosodott ki. Ennek ugye az a lényege, hogy egyes csoportok szerint a legrangosabb díjat a szakma és a rajongók krémjét kitevő szavazók nem élvezhető, gördülékeny, kalandos-ponyvás műveknek ítélik oda, hanem olyanoknak, aminek valami „Nagy Társadalmi Mondanivalója” van, vagy a szerzőjük egy elnyomott, vagy elnyomottnak vélt csoportba tartozik.
A különböző szavazói blokkok szervezésével tiltakozó csoportok szerint a különböző zsánerművekben nem kell nagy megmondással előállni a faji kérdésekről, a nemekről vagy a társadalmi igazságosságról, hanem szórakoztatni kell, amolyan ponyvás módra, a sci-fiben sugárpisztollyal lövöldöző hősökkel, a fantasyben meg izzadt, vérrel borított kardos lovagokkal. A vita persze közben totális kultúr-lövészárokharccá fajult, és sok egyéb tanulsága mellett előrevetített valamit abból, ami 2016 őszén aztán a szavazóurnáknál történt Amerikában.
Közben pedig mintha mindkét oldal figyelmen kívül hagyná, hogy ahogy a világ sem fekete és fehér, úgy a zsánerművek is végtelenül sokszínűek. Van, aki csak a szórakoztatás miatt nyúl hozzájuk, és talál olyat, ami kielégíti az igényeit. De ha valaki éppen a világ nagy dolgairól szeretne megtudni valamit, ő is találhat ennek megfelelő műveket szép számmal. Személy szerint például a sci-fi egyik fontos tulajdonságának tartom, hogy valamit mondjon a világról amiben élünk, vagy élni fogunk, de ez persze vitatható. A vita mondjuk nem erről szól, hanem a díjakról, nevezetesen a Hugóról, amit viszont nem egy szűk zsűri, hanem egy széles szavazói bázis ítél meg, szóval az erről folyó beszélgetés elég parttalan tud lenni – főleg, hogy az elmúlt évtizedekben azért bőven mindenféle könyvek elnyerték a díjat.
Kicsit más a helyzet az amerikai sci-fi/fantasy írok szövetségének (SFWA) díja, a Nebula esetében. Ezt ugyanis nem a közönség, hanem a „szakma” osztja: a jelölés és a végső döntés is az SFWA-tagok kezében van. Idén a legjobb regény kategóriájában öt női szerző kapott jelölést, akik közül ketten transzneműek. Nem feltétlenül üzenetértékű ez a lista, hiszen a díj eddig sem állt rosszul a nők díjazásában: jelöltként már az első, 1966-os jelöltlistán is volt női szerző, 1970-ben pedig első nőként Ursula K. Le Guin nyerte el a díjat. Nagyon régen, 1986-ban fordult elő egyébként utoljára, hogy csak férfiakat jelöljenek a díjra. A díjnyertesek aránya a Ladybusiness összegzése szerint százalékban 65-35 a férfiak javára. (Az SFWA tagjai között egyébként most kiegyenlítettek a nemi arányok, de nem volt ez mindig így.)
Nekem a csupa nőből álló jelöltlistával egyébként nem lenne nagy gondom, ha üzenetértékű, ha nem. A korábban tényleg inkább férfiak által dominált műfajokban egyre nagyobb a női szerzők aránya, és az is elképzelhető, hogy a díjak esetében most a másik irányban leng ki az inga. Majd kiegyenlítődik valahogy, valamikor. Mindez azonban első sorban akkor érvényes, ha tényleg jó könyvek kerülnek fel a listára. És itt idén nekem már gondom akadt.
Az elmúlt hónapokban olvasott könyvek kapcsán nem egyszer értekeztem erről a dologról: N. K. Jemisin végül Hugo-díjat érő könyvének például úgy volt Nagy Mondanivalója, meg diverz szereposztása, hogy közben remekül volt megírva és letehetetlenül izgalmas volt. Van jó pár ilyen könyv a jobboldali csoportok által kritizált művek közül; ezekben az esetekben nehéz nem alapvető rosszindulatra gyanakodni. És akadtak olyanok is, amelyek sikerét nehezen tudtam értelmezni. Ilyen volt Ann Leckie űropera-trilógiája, amelynek első, minden díjat nyerő kötete nem volt rossz, utána viszont olyan lejtmenetet éreztem, hogy a sorra érkező díjra jelölések előtt csak értetlenül tudtam álldogálni.
Az öt Nebulára könyvből csak kettőt olvastam, Charlie Jane Anders All the Birds in the Sky, illetve Nisi Shawl Everfair című kötetét. Az előbbi egy aranyos, szerintem jól megírt sci-fi/fantasy, már az olvasáskor éreztem, hogy idén jelöltként ott lesz a nagyobb díjakon, sok minden predesztinálta erre a vélt és valós „politikai” előnyein kívül, miszerint a szerző egy transznemű nő. Az utóbbiról viszont már a recenzió végén is azt írtam, hogy jelölést az én értékelésem szerint csak akkor kaphat, ha ezek a „politikai” megfontolások vezetik a jelölők kezét. Nisi Shawl alternatív történelmi regényében minden megvan, amit a Puppy-kampányok kárhoztatnak, és miközben szép a szöveg, a működő forma, az élvezhető történet és a szerethető karakterek valahol elvesztek útközben. A Nebulára jelölése legalábbis kérdéseket vet fel bennem.
Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy nem kell ahhoz semmiféle elnyomott csoporthoz tartozni, hogy egy adott szerző jól kezelje a diverzitás most előtérbe került kérdését. Fehér férfiak is írnak jó értelemben vett ponyvás, szórakoztató zsánerkönyveket, meg magvas gondolatokat tartalmazó remekműveket is úgy, hogy a karakterek között egyenlő hangsúllyal vannak mindenféle bőrszínű és mindenféle származású emberek, a regények világában az elithez tartozó és elnyomott szereplők, erős nők és a szokásosnál jobban árnyalt férfiak. Elég csak George R. R. Martinra, vagy a James S. A. Corey álnéven alkotó szerzőpárosra gondolni; Corey-ékat sokan hiányolták is a listáról. De biztos vagyok benne, hogy ha például Neil Gaiman előáll valamivel, bizonyára ott lesz ezeken a listákon.
A legegyszerűbb, ha mindenbe beleolvasunk. Érdemes például akár csak a neten elérhető beleolvasók erejéig vetni egy pillantást a Rabid Puppy-tábor üdvöskéire, akiket tavaly nagyrészt az egészen furcsa alapítású Dragon-díjon díjaztak. Többségüket Vox Day kiadója, a Castalia House adta ki, és, nos… Én hármat is elkezdtem közülük, de nem jutottam sokáig. Az egyik esetben gyakorlatilag semmi pozitívumot nem tudok kiemelni, a másik két esetben pedig egyértelmű volt, hogy itt bizony egy sok elemében nevetséges „Nagy Társadalmi Megmondás” történik, csak éppen másik oldalról, miközben maga a szöveg és a történet egy borzalom. De nyilván ennek is megvan a közönsége.
A kultúrharc minden bizonnyal velünk fog maradni a következő években. Az angolszász mainstream jelenleg halad egy irányban, de az is biztos, hogy nem ilyen irányban haladna, ha nem venné meg senki a kiadott regényeket, antológiákat és magazinokat. Az értelmes, érvelő kritikus hangokra ez ügyben egyértelműen szükség van; és nem érdemes elfogadni azt az elvet sem, hogy egy könyv minőségét a szerző politikai, nemi, szexuális vagy etnikai hovatartozása határozná meg – egyik irányban sem. De nem is kell mindenhová az ördögi PC-lobbit látni.
*
Sporadikusan megjelnő vezércikkeink ezen a linken érhetőek el egyben. Érdemes követni minket Facebookon és Molyon is!
A regény több mint 60, a filmes adaptáció pedig közel 30 éves, de a világpusztító bogarak története ma is van olyan népszerű, hogy milliók adják érte az életüket.
Nem gond, ha előbb-utóbb elpusztítjuk magunkat, a fontos az, hogy a bürokrácia működjön, a férfi lehessen nő, az ember pedig robot. Kafka vajon milyen novellákat írna ma?
A kritikusok szerint ez a díj ismét politikai döntés eredménye, nem a tudományos eredmények elismerése.
A gödör olyan mély, hogy megszakad a szedett-vedett láncolat, és minél mélyebben van valaki, annál nagyobb kincs lehet még akár egy pizza is.
Eredetileg egy népszerű sci-fi adaptációja lett volna, de a végeredmény alapján nehéz elhinni, hogy a forgatás során bárki is komolyan vette.
A súlycsoportok győztesei a WBO díszes övét is hazavihetik majd.
Most már tudjuk: a szivárványkoalíció - benne a Tisza Párttal – ha tehetné, Budapesten is eltörölné a rezsicsökkentést, és migránsokat telepítene be a fővárosi önkormányzat bérlakásaiba.
Hegyvidék, Erzsébetváros, XIII. kerület, Józsefváros, Ferencváros után Terézvárosban is emelnek. Nem kicsit.
