Mécsfényke

„A magyarságnak, benne természetesen a Vajdaságnak, hatalmas, a teljességet minden apró részletében megmutató művészete van. Saját, minden más vidéktől különböző, értékmegőrző és értékteremtő népművészete. Mint bármelyik részén a világnak, ez a fajta népművészet lényegéből adódóan avantgárd. Azaz úgy előzi meg a saját korát, hogy benne van, sőt erősen kapaszkodik a múltjába. Van avantgárdabb forma, mint amiben egyszerre ott van a múlt, a jelen és a jövő? Amit a létmagyarázó megélhetési stréberek mélységesen lenéznek. Időről időre durván belerúgnak – lásd »Így gondozd a magyarodat«, »Jönnek a mélymagya­rok a szarból«, »Mi jobban gyűlölünk titeket, mint ti minket«. Amúgy valamennyire indokoltak is ezek az otromba tételek, hiszen a tehetségtelenek joggal tartanak az erős és hiteles értékektől. 

A vidékiség gyalázása mostanában különlegesen érdekes, főleg egy kis, új nyikhaj fogalmazásában, amelyet hozzá hasonló tehetségtelenségű társai az irónia iskolapéldájának magyaráznak, nem átallván Örkény Istvánra és Karinthy Frigyesre hivatkozni. Hol van, és hol lehet irónia egy trágár szóhalmazban, amelynek a lényege a gyűlölködés. Miféle öngúny az, amit – utóbb tisztán látszik – nem művészi, hanem politikai indítékok hoznak létre. Legyünk jóhiszeműek egy pillanatra, és fogadjuk el, hogy a bölcsészkisgyerek valóban a nagyvárosi bunkók gondolkodásmódját akarta leírni. Vajon honnan ismeri ilyen jól ezeket a tételeket? Nem feltételezés, hanem tény, hogy a momentumos bölcsészúrfi a saját közegének otromba és rendkívül ostoba létmódját mutatta be. Ebből a szempontból mindenképpen hiteles.

Az mindenesetre kiderül, hogy igencsak gyenge szellemi mécsfény világít ezeknek a belvárosi gyerekeknek a mélysötét ostobaságában.”