Hatvan éve írták alá az EU jogelődeit megalapító Római Szerződést. De hol tart most az európai integráció – avagy dezintegráció? A kétsebességes Európa inkább csak arról szólna, hogy hivatalosan is felvállaljuk a mazsolázást, és tudatosan ebben gondolkozunk tovább az abszolút európai egység erőltetett hiú ábrándja helyett.
Keserű tanulságokat is kénytelenek lesznek levonni az uniós vezetők március 25-én, az EU jogelődeit megalapító Római Szerződés aláírásának hatvanadik évfordulóján. Születésnapi ajándékul a britek épp elhagyni készülnek az integrációt – várhatóan pár nappal később jogilag is megindul a kilépési folyamat. A jövőről szóló politikai beszéd pedig – ötopciós forgatókönyv ide vagy oda – úgy tűnik, egyre inkább a kétsebességes Európa irányába tolódik el.
Felvállaljuk-e a „hagyma-modellt”?
Bár a leszakadástól tartó közép- és kelet-európai tagállamokban ez az opció szitokszónak számít, érdemes azt is látni, hogy az EU most is többsebességes. Elég példaként az eurózónát vagy a schengeni térséget említeni; de a bel- és igazságügyi együttműködésen belül is számos olyan terület van, ahol egyes tagállamok kimaradtak az együttműködésből.
Erre a jelenségre számos ötletes leírás született: egyesek á la carte-Európának nevezik ezt a „mazsolázós” rendszert, amelyben úgy lehet válogatni az integrációs területekből, mint az étteremben az étlapról. Az angolul értőknek talán még beszédesebb a „European Onion” szóvicc, ami arra utal, hogy
A kétsebességes Európa inkább csak arról szólna, hogy hivatalosan is felvállaljuk ezt a „hagymát”, vagy épp „bevezetjük a B-menüt”; és tudatosan ebben gondolkozunk tovább az abszolút európai egység erőltetett hiú ábrándja helyett. Nem kellene például papíron minden tagállamnak „arra törekedni”, hogy bevezesse az eurót, miközben nyilvánvalóan eszében sincs, még ha meg is tehetné (a legjobb példát erre a svédek szolgáltatják), és hasonlók.
Ez persze a mind szorosabb integráció („ever closer Union”) ideájának nyilvános feladásával járna, amit érthető módon sokaknak nehéz elengedni. Egyrészt az elkötelezett és naiv föderalistáknak. Az egy fokkal realistább föderalisták ugyanis már eleve egy kétsebességes (vagy „kétlépcsős”) Európa belső magjaként tervezik megvalósítani a föderális Európát, ahogy azt egyik képviselőjük, Andrew Duff a Mandinernek kifejtette.
Készpénznek vesszük, hogy a lassú sávba kerülünk?
Másrészt érdekes módon épp a mind szorosabb integráció ellen eddig sokszor hangosan ágáló kelet-közép-európai tagállamok emelték fel a kétsebességes Európa ellen a hangjukat – nyilván attól félve, hogy így még jobban leszakadnak. A lengyel kormánypárt elnöke, Jaroslaw Kaczynski egyenesen a térség elleni támadásnak vette az ötletet és színpadiasan kijelentette: a kétsebességes Európa valójában az EU végét jelentené.
A románok próbálták ajrópéerebb módon kommunikálni a dolgot, de lényegében ők is egyértelműen elutasítják az ötletet, mivel az „felerősíti a tagállamok közötti szakadékokat”, pár nappal később pedig arra is rájöttek, hogy ha már muszáj ebben a keretben gondolkodni, akkor a mag-Európához akarnak tartozni.
Meglepően árnyalt álláspontra helyezkedett a magyar kormány, amikor az ötletre úgy reagált: oké a kétsebességes EU, ha utóbb lehet csatlakozni az új együttműködésekhez, azaz lesz „gyorsítósáv”. Ezzel pedig el is érkeztünk azokhoz az alapvető technikai kérdésekhez, amiknek a megválaszolása nélkül
Ki dönti el, ki hova kerül, és lesz-e átjárás?
Először is felmerül a kérdés, hogy a tagállam döntené-e el, hogy a lassú vagy a gyors sávba kerül-e, és kell-e például a többiek hozzájárulása ahhoz, hogy valakit a gyors sávba bevegyenek? Vagy lesznek-e valamilyen objektív (vagy legalább annak szánt) kritériumok, amik alapján ezt eldöntik? Persze önmagában már a tagállami szándék kinyilvánítása kapcsán is felvetődik, hogy rábíznánk-e a kormányra egy ilyen súlyú döntést, az ugyanis szinte borítékolható, hogy ebben a valóban fontos kérdésben nem írnának ki Orbánék népszavazást – a közvetlen néprészvételt szigorúan a jogilag értelmezhetetlen parasztvakításokra tartják fenn, amilyen a kvótanépszavazás is volt.
A másik dolog, hogy lehet-e utóbb sávot váltani, és milyen feltételekkel? Ilyenkor kell-e a többiek jóindulata, hogy beengedjenek, és mi alapján engednek be a gyorsabb sávba? Lehet-e majd mazsolázni a mag-Európa egyes politikái között, vagy ha egyszer a gyorsabb sávban vagyunk, akkor mindent el kell fogadnunk a csomagban? Magyarán tényleg á la carte Európa lesz, vagy csak A és B menü?
Mennyit éri majd meg fizetni a gyorssávból a lassúaknak?
Az euroszkepticizmus erősödésének tendenciáit figyelembe véve az sem teljesen biztos, hogy magától értetődőnek vehetjük: a mag-országok feltétlenül a gyorsabb sávhoz csatlakoznának majd. Sőt, még ha a kormányzó politikai elitet nem is sikerül euroszkeptikusra cserélni – ahogy az történt Hollandiában, és feltehetően történni fog Franciaországban – azért a közvéleményt így is érdemes lesz figyelembe venni.
Az pedig cseppet sem meglepő módon egyenes arányosságot mutat a pénzzel: minél többet fizetnek a közösbe, annál inkább hajlandók kilépni, és minél inkább kedvezményezett a tagállamuk, annál inkább az EU-ban maradnának a polgárok. A kohéziós támogatások nagy haszonélvezőiként így a magyarok is a maradni vágyók táborát erősítik: kérdés persze, hogy így lesz-e ez akkor is, ha esetleg egy kétsebességes EU-ban netán átstrukturálják a támogatásokat.
Ha pedig már a támogatásoknál és a csóróságnál tartunk:
Persze a jelenlegi káoszban leginkább semmilyen esélye nincs, legalábbis mostanában. De ha egy kicsit előre tekintünk, Szerbia, Montenegró vagy Albánia valószínűleg legoptimistább esetben is leginkább csak a lassú sávról álmodozhat. Ha pedig egyre több mindenkit veszünk be a lassú sávba, akkor felmerül a kérdés, hogy ki fogja ezt finanszírozni, és meddig éri meg élesztgetni a vásárlóerőt a végeken.
A lassú sáv önmagában nem garancia a kilépés ellen
Ráadásul az egyik legnagyobb nettó befizető épp most készül kilépni, és ez esetben még azt sem lehet elmondani – bármilyen kampányszövegeket is puffogtattak a brexit-népszavazáson – hogy az EU annyira elnyomta volna Nagy-Britannia tagállami szuverenitását.
Érdemes felidézni: az Egyesült Királyság nem tagja sem az eurózónának, sem Schengennek (hogy csak a hagyma legismertebb rétegeit említsük), és a többi EU-s együttműködésből is ott optált ki, ahol csak tehette. Vagyis a kétsebességes Európa fogalmai szerint egyértelműen a lassabb sávba tartozónak számítana: azonban a briteknek még ez sem volt elég lassú, ezért inkább lekanyarodtak, és a kijárat felé vették az irányt.
A lassú sáv tehát önmagában nem garancia a kilépés ellen – sőt, ha nehéz onnan átkerülni a mag-Európába, akkor még kifejezetten kiábrándító is lehet. Persze amíg elcsordogálnak az EU-s pénzek a lassabb sávba is, addig annyira talán nem kell aggódni.
Jövő hét szerdán Brüsszelben kerülhet sor a találkozóra Mark Rutte NATO-főtitkár és Volodimir Zelenszkij ukrán elnök között, amely a békefenntartó erők Ukrajnába küldésének lehetőségeiről fog szólni.
Egyik napról a másikra jobb helyzetbe fog kerülni a keleti szomszédunk.
A kínai vállalatok uniós üzleti környezetre vonatkozó minősítése az ötödik egymást követő évben romlik. A beruházók és a kereskedők elsöprő többsége szerint az EU-s piac már se nem tisztességes, se nem nyitott.
Európát valójában a brüsszeli bürokraták árulták el, véli a többség.
Nem kellett volna bezárni az atomerőműveket a miniszterelnök szerint.
Konkrétan fogalmazott a magyarellenes EP-képviselő.
A civil szervezet úgy véli nem igaz, hogy az EU tagállami hatásköröket kíván elvonni Magyarországtól, és ezzel korlátozni kívánja a kormány mozgásterét.
Rodrigo Ballester szerint most dől el, hogy az EU olyan klub lett-e, ahol előírás a liberalizmus, és többé senki sem lehet konzervatív.
