Pozitív nemzetkép

„Megígérem, ez lesz az utolsó saját politikai vélemény, amit itt megosztok. De szeretném elmondani, hogy a nemzeti büszkeség jó dolog, és a nyugat-európai típusú fejlődésben mindenhol jelentős szerepet játszott (hogy az amerikairól ne is beszéljek). A háború utáni német út kivételnek tűnhet, holott nem az: a Wirtschaftswunderre büszkék voltak az NSZK polgárai. Az nem mindegy, mi a nemzeti büszkeség tárgya és kik a példái. Ha Árpád atyánk az, vagy a szkíták, vagy a magyar etnikai akármi, akkor nem sokra jutunk vele. Ha a mindenféle valós magyar teljesítmények alkotják a magyar büszkeség alapját, akkor a büszkeség erőt ad, és reményt és ihletet mindenkinek. Ez nem áll ellentétben azzal, hogy az egyéni teljesítményt egyéni teljesítményként ismerjük el. Azzal sem áll ellentétben, hogy elismerjük a mai magyar társadalom vagy a magyar történelem visszás és rémes eseményeit. Szerintem a ressentiment-alapú politikai kultúránál nincs rosszabb (ennek része a mások utálása, az irigység, a félelemkeltés, az áldozatként való tetszelgés). A panaszkultúra is ritkán ösztönöz teljesítményre. Én büszke vagyok egy magyar Oscarra vagy Arany Medvére, egy magyar innovációra, egy sikeres magyar sportolóra, egy jól menő magyar vállalkozásra, egy magyar tudományos sikerre, egy nemzetközileg híres romkocsmára vagy étteremre, holott semmi közöm hozzá, nem tettem hozzá semmit, és speciel a sport vagy az étterem nem is érdekel. A büszkeség csak annyit jelent, hogy érzem, vannak magas mércék, és ezeket a magas mércéket itt állítják fel a saját honfitársaim. Tehát ezekkel lehet (és célszerű) mérnem magam és ezeket célszerű propagálnom más honfitársaimnak, vagy a gyerekeimnek. Ha a Momentum pozitív nemzettudatról beszél, én erre gondolok. 

De tovább is megyek. Biológiailag úgy vagyunk programozva, hogy csoportokhoz tartozunk, és ezektől a csoportoktól mindenfélét várunk, lehetőséget, védelmet, miközben el is köteleződünk, és igyekszünk segíteni a csoportot – ez a közvetett reciprocitás elve, amely bármiféle társadalmi szolidaritásnak alapja. Sok csoport van, amelynek az ember része, az országa és a nemzete az egyik. Ilyen csoport-elköteleződés nélkül nincs igazán erős alapja a szolidaritásnak. Én végtelenül büszke vagyok a migránsokat segítő csoportokra, és hogy némelyiknek kicsit segítettem, és elkötelezettnek érzem magam. De ugyanígy elkötelezettnek érzem magam a magyar irodalom, vagy a magyar művészet, vagy a magyar szegények mellett. Ellentétben a »hatékony altruizmus« mozgalommal, nem gondolom, hogy mindegy, hogy egy afrikai szegény embert segítek a pénzemmel, vagy mondjuk az átlátszo.hu-t, vagy egy magyar cigány családot. Azt gondolom, hogy itt van dolgom, ebben az országban, ezt ismerem, és ha hozzá tudok tenni valamit, az boldoggá tesz. Ha nem tudok hozzá tenni semmit, az pedig boldogtalanná. Azt is gondolom, hogy ha segítségre szorulok, ennek az országnak a jogi keretei között kaphatok segítséget, és ez persze jó ok rá, hogy ezeknek a jogi kereteknek az alakítását figyelemmel kísérjem.

Albert Hirschmann egy rengeteget idézett régi kis könyvében megállapította, hogy egy csoportban háromféle lehetőséged van, ha valami nem tetszik: viselkedhetsz lojálisan, vagyis meghúzhatod magad és eltitkolhatod a véleményed (loyalty). Felléphetsz a véleményed mellett és megpróbálhatsz meggyőzni másokat (voice) – ez a magatartás az, ami összességében elősegíti a fejlődést bármiféle területen. Végül elhagyhatod a csoportot (exit). Egyénileg jobban jársz talán, de a csoport fejlődéséhez ezzel nem járulsz hozzá. Ott maradni a csoportban és küzdeni: a hazaszeretet kevésbé fellengzős definíciója. 

Ha most fiatal emberek, akik egyébként elhagyhatnák az országot, itt maradnak vagy visszajönnek és küzdenek azért, amiben hisznek – és ide számolok sokakat, politikai árnyalattól függetlenül, a Kettős Mércétől a Momentumig –, ezekre a fiatal emberekre én büszke vagyok. Ha ők kifejezik, hogy pozitív nemzettudatra vágynak, ennek fényében értelmezem, amit mondanak, és maximálisan támogatom.”