N. K. Jemisin: Az ötödik évszak

„Jemisin regénye hat ránk az első mondatától fogva, nem is tagadja, hogy nagyon is hatni akar, de amikor kell, mégis tökéletesen rideg és tárgyilagos tud maradni. Nem részrehajló, és nem akar semmit belebeszélni a fejünkbe, helyette inkább megpróbál egy végletekig kidolgozott és nagyon idegennek tűnő világot minden szépítés és erőltetett túldramatizálás nélkül elmesélni nekünk. Ne számítsunk epikus csatákra és klasszikus hősökre, vagy hősökre úgy egyáltalán... Lehet, hogy nem ez az a mese, amit hallani szeretnénk, de az első szavak elhangzása után mégis követelni fogjuk a többit, tudni akarjuk majd, hogy ér véget a történet. Nagyon könnyű megrészegülni Jemisin történetmesélési stílusától, amiben éppúgy felfedezem Cormac McCarthy minimalizmusát, mint Neil Gaiman játékos, nyers erejét.

Amit a történetről elmondhatok – nagyjából spoilermentesen – az körülbelül a könyv marketingszövegeiben is elolvasható: Egy Rezdületlen nevű világban járunk, ami talán a mi Földünk volt valamikor, talán nem. Egy világban, ahol pár emberöltőnként a földapa, azaz a bolygó maga megpróbálja elpusztítani az emberiséget és a civilizáció utolsó morzsáit is, ahogy lázas test küzd a baktériumok ellen. Ennek okán a jelenlegi civilizációk holtcivek (azaz régi holt civilizációk) romjain élnek és próbálnak minden tőlük telhetőt megtenni, hogy kihúzzák a következő »évszakig«, és hogy túl is éljék azt, azaz a következő világvégét.

Mindeközben az emberek mellett két másik »faj« is járja a világot, a föld hatalmas erőit manipulálni tudó orogének, valamint a titokzatos kőfalók. Az előbbiek az emberiség szolgálatába állították erejüket, az emberek pedig egyszerre tisztelik és gyűlölik őket. Jemisin egészen érzékenyen és mégis kíméletet nem ismerve mutatja be a gyűlöletkeltés eszközeit, a faji elnyomást, kirekesztést, anélkül, hogy művét politikai eszmék mérgeznék vagy elfogult világlátás jellemezné. Egyszerűen bemutatja a világ ezen aspektusát, mi pedig néha már szinte szégyelljük is magunkat olvasás közben…”