James S. A. Corey: Nemezis játékai

„Végül mindenkit utolér a múlt. Mindenkiről megtudunk sok apróságot, esetleg nagyobb bűnöket, Amos is kicsit emberibb léptéket vesz fel, bár a kissé szociopata alak nem lesz sokkal szociálisabb, sőt. Vicces volt látni, ahogy bizonyos helyzetekben arra gondolnak, mit tenne vagy mondana a másik. Naomi sokszor gondol Amosra, Amos meg Naomira, Alex meg olyan, mint a gyerek, aki megtalálta a biztonságot jelentő családot, de erre csak akkor jött rá, amikor kirándulni ment nélkülük. Az egyedüli, aki marad a homályban, az Holden. Róla még mindig csak annyit tudni, hogy nagy családban nőtt fel, ami annyit tesz, hogy egykeként volt nyolc szülője (amolyan utópisztikus swinger-életmódnak tűnik ez nekem).

Kicsit el is veszítettem a fonalat, sok volt a gondolkodós-emlékezős üresjárat, ami némileg a cselekmény rovására ment, és cserébe sok-sok felesleges oldalt produkált a könyvben. Vagy csak én voltam türelmetlen, nem tudom. Úgy tűnik, időnként kell ez az íróknak, hogy embert faragjanak a karakterekből. Végülis sikerült, mert teljesen megkönnyebbültem, hogy mindenki visszakerült a helyére, és minden változás ellenére ők még mindig a kedvenc legénységem. Naomit végleg nagyon megszerettem, de kíváncsi lennék azért rá, hogy ha előbb őszinte, és nem utóbb, akkor hogyan alakult volna ez az egész. Amosért meg nem lehet nem rajongani, haláli a fazon, szó szerint. És még mindig minden Holden körül forog. Kell a változatlanság, ő meg egy olyan fix pont, ami mintha soha nem mozdulna ki a helyéből. Alex nekem az egyedüli szürke folt, még az ebben a részben történtekkel együtt sem tudom hova tenni. Összességében jó volt őket jobban megismerni, mindannyian érdekes emberek, fejben is, meg egyébként is.”