Kinek szüljünk gyereket? Tinderhuszároknak?!

„(...)

A 20-as éveik közepén anyáink már a pelenkacsere fortélyait sajátították el – van, aki nem is első alkalommal -, amikor mi még mindig ott ülünk az iskolapadban – hogy kiderítsük, kik is vagyunk valójában? Az iskolától vártuk a válaszokat, de a lehetőségek tárháza sokszor csak összezavarja a gondolatainkat.

Arra bátorítottak minket, hogy kövessük az álmainkat, pedig legtöbbször csak az állunk kopott fel a nyomás alatt. Tanultunk, hogy lépést tartsunk. Harcoltunk, hogy versenyben maradjuk. Ha pedig hoppon maradtunk, újrakezdtük egy másik útvonalon. Mindeközben vészesen száguldott el mellettünk az élet! Vagy mégsem?

Hiszen anyáink olyan korán hagyták, hogy bekössék a fejüket! Sokan aztán az évek múlásával azt sem tudták, mit keresnek egymás mellett. Letudták a közös projektet, ott volt a család meg a gyerekek. De hogy mi következik ezután, arról fogalmuk sem volt...

Minket pedig felneveltek, arra biztatva, hogy tanuljunk! Hogy találjuk meg az utat, amely boldoggá tesz! Közben találjuk meg azt is, aki boldoggá tesz, hogy együtt építsük fel a közös jövőnket! Nehogy odaadjuk magunkat akárkinek! De persze közben a számtalan lehetőség közül - amit a modern világ nyújt -, próbáljunk ki mindent!

És mi tanulunk. Tanulunk, hogy az iskolából kilépve megalapozhassuk az életünket. Aztán visszaülünk még egy pár évet, hogy majd a mesterszakon magasabb pozíciókra képezzenek minket. Végül ott állunk 25, vagy akár 28 évesen, és a legtöbb papírral kitörölhetjük a seggünket. Vagy épp elkezdhetjük építeni a karrierünket - pont akkor, amikor már az »unoka projekt« kéne, hogy terítéken legyen.

»De most komolyan, mégis hogyan, kivel? Vagy mégis mikor? Két ZH között, a tinderen?«

Persze van, akinek minden összejön egyszerre. Az egyetem után beülnek a már előre bemelegített bőrszékbe, kényelmesen lehúzzák a szigorúan heti 40 órát - egy perccel se többet. A maradék időben pedig bőven van idejük várni a szőke herceget, vagy felpróbálni minden lányra az üvegcipellőt. Nekik nem kell azon matekozni, mikor aktuális a »gyerek projekt«.

(...)

De hogyan tegyük ezt abban a században, ahol tizennyolc-húsz évet is a jövőnk megalapozásával töltünk, hogy aztán porszemként kőkemény munkával várat építhessünk? Ott, ahol a kapcsolatok applikációkon, vagy szombat este 60 óra munka, és három vodka szóda után egy bárban köttetnek, ahol a felelősségvállalás kihalófélben van? Minek is egy komoly, ha pár szép szóval, és kattintással kipróbálhatunk mindent?!

Bizony, nem könnyű a menetrendet tartani! De vajon tényleg kicsúszunk az időből? Tényleg önzők vagyunk, amiért huszonévesen még semmi keresnivalója egy gyereknek az életünkben? Elkéstünk, ha csak 30 évvel a hátunk mögött állunk készen egy kis ember felnevelésre? Netán esélyt kéne adni minden jöttment messengerhuszárnak, nehogy elszalasszuk a herceget? Csak azért, mert a virtuális világ kibővítette a lehetséges jelölteket?

Őszintén? Szerintem nem!”