Mentum

Gágyor Péter írása

A mentum latin szó, jelentése állcsúcs. Bokszmérkőzéseken, ha valakit alaposan állcsúcson csapnak, annak általában annyi. Olykor egy ilyen csapáshoz még a véletlen pillanat/momentum kevés esélye is elég. Még az sem kell, hogy az összecsapáskor a küzdőtárs felkészültebb, edzettebb, ne adj’isten etikusabb legyen.

Csak annyi kell, amennyit a véletlen felkínál, ami akkor éppen elég, vagyis momentán kell a megfelelő momentum, és máris pillanatnyi győzelmet, eget-földet beborító dicsőséget jelenthet. Majd utána következik a rituálisan felböfögött dicsekvés, a győztes önkép eltúlzott fényezése, a tánc és hőbörgés: az öklök a magasban és zeng a ringben pszichopata monológ – én vagyok a császár, én vagyok az isten, mindenki hülye, bugyuta senki, az ellenfél csak egy hernyó volt, nekem ő (ők) meg sem kottyanhat…

Mentum – állcsúcs. Hányszor is sajdult meg a nem várt találattól, mégpedig nagyon fájdalmasan, az állcsúcsunk a rendszerváltásnak nevezett félfordulat óta?

Sokszor, sőt, mindenképpen elégszer, mert már nagyon elég! Összeszámolhatjuk a jelentősebb megrázkódtatásokat, a nehezebben kiheverhető (ha egyáltalán kiheverhető?) traumákat, az önbecsmérlés kínjainak kapott nagy pillanatait. A világkiállítás megfúrását, a december ötödikét, az őszödi beszédet, tarkítva a kardlapozással és a szemkilövésekkel… ezekre az atrocitásokra és körmönfont társaikra rárímel a tudat alatt is a nolimpia akció valamennyi etikátlan szavazójával együtt.

A korábbi állcsúcs-találatokat még a kádári nemzedék szovjet ringekben edződött/ütődött gladiátorai, Márai találó szójátékával a „bolsevita” hetyke maradékai vitték be az ébredező, öntudatosodó magyar társadalom állcsúcsára. Meg voltak róla győződve, hogy csak ők győzhetnek, mert ők a kiválasztottak, ők az új kasztba születettek.

Magyarázták a népnek is farizeusi mosollyal képükön/harci maszkjukon, hogy tanuljunk meg kicsik lenni. Igen kicsik, bégető nyáj – elsősorban velük szemben az örökös győzelmeiket így biztosítandó. Sőt, másfél éve szinte valamennyi baloldali parlamenti párt és pártocska, altató dalokat dúdolva meg is szavazta az olimpiai pályázat projektjét. Beetettek. Igen. Látszólag kivonultak a ringből, nyájasan mosolyogtak, de egymás közt már arról kummogtak, hogy mégsem. Mert ők tudva tudták, hogy nyüzsgölődik az új nemzedék és készülődnek a többség ellen.

És jöttek az „új undokok”, az új „bolsevita”, abban a gondosan kiválasztott, megálmodott momentumban/pillanatban, amikor a társadalom belső mozgásai annak a tehetetlenségi pontja (mert mindig van olyan) közelében állnak. Ez a pont az árulás ideális ideje, ilyenkor lehet a reménykedő társadalmi többséget lesipuskásként állcsúcson ütni.

Ezután már csak az ünneplés következhetne. Most úgy érzik ők, hogy kedvező szél dagasztja összetákolt tutajuk vitorláit, világhírű sportolóink keserűen maguk elé merednek (szerintük: végre!), a szurkolók morognak vagy átkozódnak, ki-ki a vérmérséklete szerint, most kellene még megtaposni az ország maradék önbizalmát… És akkor talán ők lehetnek a jövő (be-) képzelt lovagjai.

Hasznos lenne nekik több bőrt is lehúzni a rókáról, de legalább még egyet. Jó lenne belehajszolni az országot/kormányt még egy (milliárdos árú) népszavazásba is, hogy a pénzpocsékolást is szemükre lehessen majd vetni. És ebben nincs semmi következetesség. Még az eredmény sem érdekes. Kész tény, hogy az olimpiának annyi, de egy népszavazás tovább fényezheti az „új undokok” imidzsét, mert végül is minden mindegy, a rossz hír is hír, és ezt minden tehetségtelen ripacs tudja, csak az a fontos, hogy a név minél többször jelenjen meg a médiában…

Az ország nagyobbik fele, mentumát/állcsúcsát simogatva eltűnődhet különös sorsán. Elkönyvelheti ezt a fiaskót is, leltárt készíthet a nolimpiáról, novilágvásárról, nodemokráciáról és norendszerváltásról. Készülhet a következő öngólok kivédésére. Talán majd mégis csak sikerül egyszer.