Nemzeti konzultáció: arról lehet dönteni, hogyan tovább a magyar gazdaságban
A Fidesz mindenkit arra kér, hogy töltse ki a nemzeti konzultációt.
Van a fantasyhagyománynak egy olyan ága, amit különösen szórakoztatónak tartok. Ez az a fajta fantasy, amely nem igyekszik minden fantasztikus elemét megmagyarázni.
„A Hazug kulcsában folytatódik a könnyelmű életet élő Jalan herceg és Snorri, az északi viking közös utazása. A Bolondok hercege című első kötet végén a páros megszerezte Loki kulcsát – a második kötet címszereplőjét – és kiderítették, milyen varázs kapcsolja össze kettejük sorsát. Jalan igyekszik hazajutni Vöröshatárba, szülőföldjére, ahol nagyanyja, a Vörös Királynő uralkodik, akinek segítője a titokzatos hatalommal bíró és félelmetes Néma Nővér. Snorri pedig a halál kapuját akarja kinyitni Loki kulcsával, mert azt gondolja, így megmentheti meggyilkolt feleségét és gyermekeit.
A legnagyobb problémám a második kötettel, hogy utaztató regény és ezért a műfajért személy szerint nem rajongok. A cselekmény végigvezet minket a Széthullott Birodalom északi részétől (nagyjából Norvégia területétől) egészen Firenzéig, így az olvasó olyan területeket járhat be a főszereplőkkel, melyeket az első trilógia kötetei nem érintettek. A hosszú utazás miatt azonban a történet epizodikussá válik és olyan mellékszálak jelennek meg a fő történet mellett, melyeknek a sorrendje tulajdonképpen felcserélhető, ahogyan a mesékben is felcserélhetőek a hős céljához vezető úton adódó akadályok, nehezítő epizódok. Ez a fajta esetlegesség lazítja a történetet, mely a több mint ötszáz oldalával egyébként sem mondható feszesnek.
Ezzel el is jutottunk a második – egyben utolsó – negatívumhoz: a Hazug kulcsa hosszú regény. A maga ötszáztíz oldalával persze nem tűnik végeláthatatlannak, az epizodikus szerkesztés miatt viszont a háromszázadik oldal után úgy éreztem, hogy a cselekmény nyúlik mint a rétestészta. Lawrence beleesett abba a hibába, melybe szinte minden nagy fantasyíró: túlírta a szöveget. Ezzel persze olyan szerzőkkel került egy platformra mint George R. R. Martin (gondoljunk a negyedik és ötödik kötetre a sorozatból), a fantasytörténetek szerkesztési konvencióit tudatosan felrúgó Steven Erikson (A Hold udvara) vagy Stephen King (a Setét Torony sorozat negyedik kötete szinte az olvashatatlanságig túlírt lett, ahogyan egyébként a számomra legkedvesebb írása az Az is lehetett volna fél kötettel vékonyabb). A végén már kampányszerűen olvastam a Lawrence regényét, különben nagyon lassan haladtam volna a közepe táján.”