Daredevil

„Nagyjából így indul ez a kellemesen nyugtató Netflix-sorozat, amiben majdnem annyi vér folyik, mint egy jobb Trónok harca epizódban. Egyébként a Netflix és a Marvel jól csinálják, mert tényleg kihasználják, hogy egy-egy epizód között nem kell jó esetben egy hetet, rossz esetben több hónapot várni, sőt, formailag még azt is a maguk javára fordítják, hogy sem a reklámszünetekhez nem kell alkalmazkodniuk, sem az előző részek tartalmát nem kell elmesélniük. Nem egyszer például egy nagyobb harc előtt vágják el a részeket, amit megtehetnek, ha a rész íve megkívánja, hiszen csak egy gombnyomás, és ott a következő epizód. Emellett a kereskedelmi televíziók kötötte tartalmi szabályokat sem igazán veszik figyelembe: míg a Flash és az Arrow vér és egyebek terén elég visszafogott, a Daredevilben sokkal súlyosabb, felnőttebb témák is előkerülnek, a hihetetlen mennyiségű gyilkolásról nem is beszélve. Míg Oliver Queen, a zöld íjász megússza néhány odapingált zúzódással és kevésbé látványos vágással, addig Matt Murdock és áldozatai arca néha elég szépen felszakad, meg hát ugye Wilson Fisk is szereti fitogtatni az erejét, ami sosem jár túl szép eredménnyel. És ez a második évadban csak fokozódik.

A depresszív szuperhősök egyik »kellemes« tulajdonsága, hogy folyamatos erkölcsi válságban léteznek. Mitől lesznek hősök? Mikor lépik át a határt? Ölhetnek-e gyilkosokat, ha azzal megmentenének egy csomó embert? A Daredevil tökéletes példa arra, hogy milyen az, ha egy karakter válságba kerül: Matt Murdock ügyvéd, hisz a törvényekben, és emellett még katolikus is. Még a legrosszabb bűnözőket is csak börtönbe akarja juttatni, hogy majd az igazságszolgáltatás ítélkezzen felettük – miközben néha nehezére esik nem megölni őket. Persze ez nem újdonság, szinte mindegyik képregényhős küzd valami hasonlóval, Matt Murdock esetében viszont talán pont az a különbség, hogy ő folyamatosan küzd. Ez a téma az első évad szinte minden részében felbukkan, és ugyan a másodikban egy kicsit háttérbe szorul, nagyon is jelen van.”