Az angolszász modell vége

„Hiába bizonygatja Mead, hogy »a nyitott társadalom angol-amerikai modellje, bármennyire jellemzőek is rá a tévedések és az egyenlőtlenségek, több mint 300 éve mindig legyűrte az okos diktátorokat és császárokat, akik zárt társadalmakat vonultattak fel ellene«, ezek a szavak az utóbbi évek angliai és amerikai fejleményei fényében nagyon üresen csengenek.

A hanyatlás kulcsát én nem annyira politika- és történetfilozófiai okokban keresném, vagyis nem a modell logikai alapon bekövetkező »szükségszerű« elhalásában, hanem egyszerűen abban, hogy sem a modell westminsteri (parlamentáris), sem washingtoni (prezidenciális) változata nem képes ma már egy egységes és működőképes politikai társadalmat fenn-, az ezen alapuló politikai nemzetet pedig egyben tartani.

Mi a helyzet most?

Ameddig – a második világháború utáni történelmi időszakban – a Nyugat mint egyetemes kisugárzású geopolitikai entitás fennállt és működőképes volt, úgy tűnt, hogy az alapjául szolgáló angolszász politikai modell is jól működik. De miután Clinton, az ifjabb Bush és végül Obama elnökségének negyed évszázada alatt egyértelművé vált, hogy a Nyugat csupán egy liberális és/vagy neokonzervatív ideológiai fogalommá vált, és immár nem élő valóság, a problematikussá vált egyetemes perspektívát Amerikában és Nagy-Britanniában is  felváltotta a befelé forduló nagyhatalmi perspektíva.

Ez a rendkívüli fordulat azonban, függetlenül attól, hogy valamilyen formában előbb-utóbb mindenképpen végbement volna, nem a két állam polgárainak konszenzusán alapult, vagyis nem egy jól működő politikai közösség meggyőző többségi döntésének volt az eredménye.”