Tájkép Hollande után: ki nyer a francia baloldalon?

Magyar Ágnes Zsófia írása

Lesz-e európai New Deal, újraindul-e a francia-német motor, brand lesz-e a Made in France? A francia baloldal vasárnap tartja elnöki előválasztásának első fordulóját.

Noha a francia baloldal elnökjelölti vitái három millióval kevesebb honpolgár ingerküszöbét érték el a Hexagonban, mint a novemberi, jobbközép aspiránsokéi, elemzők szerint korai volna lefutottnak tekinteni a választásokat a (szélső)jobb(közép) oldal javára – különös tekintettel a magát középre helyező Emmanuel Macron népszerűségi indexére.

Az elnöki székért ringbe szálló hét baloldali jelölt között négy egykori szocialista miniszter sorakozott fel, akik – a kritikusok szerint – bűntársként mind felelősek az ország válságba sodródásáért: az egekbe szökött munkanélküliségért, az állam(fő)i tekintély romba döntéséért, a biztonság teljes felszámolásáért

Hollande lelép

Tavaly áprilisban, a szocialista párt képviselőin túlmutató, kiszélesített baloldali szövetség ideológiai alapján létrejövő Belle Alliance populaire (Szép Népi Szövetség) megalapításakor még alighanem többségben voltak Franciaországban azok, akik az elnöki székre kandidálók között François Hollande duplázási igényére tették volna fel tétjeiket. Az ötödik francia köztársaság történelmében így hát – eddig példa nélküliként – meglepésszerűen hatott december elején a hivatalban lévő elnök visszavonulásáról szóló bejelentés.

Azonban, ha az elmúlt négy és félév eredményeit mérlegre tesszük, s ha csak a közelmúlt eseményeinek tükrében nézzük is azokat – a munka törvénykönyvének erőszakos, a szakszervezetek álláspontjának negligálásával történő módosítása, az ezt követő, nem egyszer vandalizmusba torkolló tüntetéshullám (melyek során egyes diákok már azért tüntettek, mert a tanárok érettségiztetés helyett is inkább utcára vonultak), az egy éven belül kétszer bekövetkezett, majd’ kétszáz halálos áldozatot követelő terrorcselekmények kommentálása (Valls: „A hatóságok nem hibáztak. Nehéz kimondani, de még sok ártatlan ember fog meghalni”) – aligha tanúskodnak sikeres kormányzásról.

A 10 százalékos munkanélküliség tartóssá válása, a jövedelmet sújtó adók és elvonások tömege – melyek egyik legemlékezetesebbike volt a túlórabérek adómentességének eltörlése, a sarkozy-i „Dolgozz többet, keress többet” szlogen semmissé tétele – olaj volt a már így is lobogó tűzre. 

Balos hetes

A fentiek fényében a december közepén véglegesített baloldali elnökjelölti lista és hét versenyzőjének kandidálása minimum vakmerőnek tűnhet, ám ha jobban szemügyre vesszük az aspiránsok életútját, akkor kitűnik: már a ciklus alatt is voltak olyanok, akik a kormányzati irány ellen protestálva inkább politikai nyugdíjazásuk mellett döntöttek. Így történt a gazdasági miniszteri székről félév után lemondó Arnaud Montebourg és az oktatási tárcavezetőként – szintén ugyanabban az évben, 2014-ben – távozó Benoît Hamon esetében, miután mindketten úgy ítélték meg: az ország gazdasági szekere nem a megfelelő úton halad.

A Valls-kormány két, nem egyszer annak lázadó fenegyerekeként emlegetett politikusa – noha az ideológiai irányban maradéktalanul egyetértettek, ám a gyakorlatban hosszú távon nem léptek szövetségre – 2003-ban összefogott, hogy megalapítsa a szocialista tömörülés ráncfelvarrott verzióját, az Új Szocialista Pártot (NPS), ami tiszavirág életűként aztán 2006-ban darabjaira hullott. Mindketten hangos szószólói voltak az Európai Alkotmányról szóló népszavazás idején az elutasító voksnak, ahogyan mindkét egykori kormánytag a VI. köztársaság kikiáltása mellett száll napjainkban is síkra. 2014-ben pedig – a kulisszák mögötti előkészítő munkálatok eredményeként – oroszlánrészük volt abban, hogy belügyminiszteri székétől megválva Manuel Valls költözzön be a Matignonba.

Montebourg – jó keynes-iként – véget vetne a megszorítás politikájának, s a gazdaság motorjának beindítását a kkv-kra bízná, a vásárlóerő emelése céljából valamennyi, Valls által bevezetett adóemelést eltörölne, s a „Made in France” jegyében protekcionizmust hirdetne.

Az egykori EP-képviselő Hamon erős állami beavatkozás mellett állítaná talpra a gazdaságot, szigorítaná a szabadkereskedelmet, de a bankrendszer államosítását is meghirdette programjában. A párt korábbi szóvivője továbbá 60 évre változtatná a nyugdíjkorhatárt, s újragondolná a teljes szociális ellátórendszert. Ez utóbbi részeként általános alapjövedelmet hozna létre.

Európai New Deal

A munka törvénykönyvének jelenlegi változatát – Hamonnal ellentétben – csak részben törölné, s inkább megfoldozná az immár harmadik európai parlamenti képviselői ciklusát töltő Vincent Peillon. Az Hollande-éra első oktatási minisztere élesen kritizálta utódja, egykori uniós képviselőtársa munkásságát, mondván, hogy sosem szeretett dolgozni, ahogyan szerinte ideológiai kebelbarátja, Montebourg sem. Állítása szerint ő maga volt az egyetlen, aki az NPS idején a programot, kiadványokat szerkesztette vagy éppen a határozati javaslatokat írta. A brüsszeli honatya elnökjelölti prioritásai között szerepel a francia-német motor újraindítása, s egy 21. századi, európai New Deal létrehozása. Önmagát Arnaud Montebourg és Manuel Valls közé igyekszik pozícionálni, noha egyelőre inkább a kapkodás légköre látszik körülvenni az 56 éves politikust.

Az európai politikát szintén új vágányra terelné, de elsősorban zöld projektet hirdet a baloldali előválasztás legfiatalabb férfi versenyzője, François de Rugy. A Daniel Cohn-Bendit nevével fémjelzett, 2010-ben alapított zöldek (Europe-Écologie-Les Verts) frakcióját 2015 nyarán elhagyó fiatal politikus – akit a közvéleménykutatók 2 százalékos támogatottságúnak mértek – elsősorban a klímaváltozás elleni harcot tűzte zászlajára, ennek alapjaként az atomerőművek mielőbbi felszámolását szorgalmazza.

Zöldpártiságát már a nyolcvanas években deklarálva, az első elnökjelölti vita „stand up comedy-se”, Jean-Luc Bennahmias 1984-ben csatlakozott a zöldekhez. 2007-ben, pártjának választási eredményeiből kiábrándulva csatlakozott François Bayrou pártjához, a MoDemhez, majd attól eltávolodva, 2014-ben megalapította a Demokrata Frontot. A Benoît Hamonhoz hasonlóan a kannabisz legalizálásáért síkra szálló, két cikluson keresztül európai parlamenti képviselő a közélet valamennyi területén jelenlévő zöldpolitika mellett kardoskodik. Mindene a klímaváltozás elleni küzdelem − a COP21 - és egy valódi, ökológiai intézkedések mentén felállított gazdasági program, melynek az általános alapjövedelem is része. Föderalista Európában hisz, kevésbé az eurózóna körül csoportosuló politikával. Zöld kihívójával, François de Rugy-vel ez utóbbi tekintetében ellentétes oldalon állnak.

Valls és Montebourg

Szélsőbalos nő, keményvonalas belügyér

Az elnökjelöltségért versengők közötti egyetlen nő a szélsőbaloldali párt elnöke és szóvivője, Sylvia Pinel progresszív baloldali programot hirdet: mindenki számára lehetővé tenné a mesterséges megtermékenyítést, a homoszexuálisok örökbefogadási lehetőségeit megkönnyítené. (Franciaországban az adoptációnak két formája van, a teljes és a részleges. Előbbi mind öröklés, állampolgárság-szerzés és az örökbefogadás véglegessé tétele szempontjából több előnnyel jár.). E mellett legálissá tenné a marihuána fogyasztását és az eutanáziát. A Valls-kormány két éven keresztül lakhatásért felelős tárcavezetője hasonló gazdaságélénkítő intézkedésekben hisz, mint a volt miniszterelnök – noha egyelőre kevés konkrétumot árult el azokról azon kívül, hogy növelné a vásárlóerőt vagy a vállalkozások munkaerőkapacitását. Az elnökjelöltségért folyó nyilvános viták során tőle hallani legtöbbet a Franciaország mint a „befogadás”, a „méltóság” és az „emberi jogok” hazája frázisokat, noha a migráció kérdését illetően a második tévévitán Peillon sem késlekedett megjegyezni, hogy a francia nép sokkal nagyvonalúbb e téren, mint az ország politikai vezetői. Aligha kétséges, hogy ezzel a vitriolos megjegyzésével a hivatalából decemberben távozó miniszterelnököt célozta a volt oktatási miniszter.

Manuel Valls – az Île-de-France régió egyik ötvenezres városának tizenegy éven keresztüli polgármestere, későbbi belügyminiszter, majd miniszterelnök – ugyanis a bevándorlás kérdését illetően igencsak keményvonalas álláspontot képvisel. A szocialista párt jobbszárnyához tartozó politikus szerint az ország ott kell, hogy megnyissa a határait, ahol képes a megfelelő határvédelmet biztosítani. Erről tanúskodik szerinte, hogy Franciaország az elmúlt fél évtizedben a 30 ezres menedékkérő közül mindössze ötezret fogadott be (az mindenesetre kínos, hogy a párizsi és brüsszeli merénylők, mint egy lyukas sajton, úgy járkálhattak ki-be az országban). Véleménye szerint ha az Európai Unió határait nem vagyunk képesek megvédeni, akkor egész Schengen veszélybe kerül. Valls a tévéviták során ellentmondást nem tűrően fogalmazott a marihuána legalizálása ügyében is: lándzsát tört a prevenció mellett és a szigorra helyezte a hangsúlyt, mondván, hogy a társadalomnak szüksége van bizonyos tilalmakra, s ha a füvezés legálissá válik, az az egyéb, keményebb drogokkal való feketekereskedelmet fogja táplálni.

Elindult Emmanuel

Az elnökválasztás egyetlen demokratikus megmérettetésének annak első fordulóját tekinti, ezért nem is kvalifikálta magát az előválasztásra Emmanuel Macron. A közvélemény-kutatásokban folyamatosan 17-20 százalékos támogatottság közötti index-szel mozgó, az egykori miniszterelnököt biztosan maga mögé parancsoló korábbi gazdasági miniszter ugyan csak egy hónapja jelentette be indulását az elnöki székért, első kampánygyűlésén a párizsi Porte de Versailles expóépületében 15 ezres hallgatóság gyűlt össze − különösen kellemetlen ez a szocialistákra nézve, miután ők az előző héten mindössze 2500 militánst tudtak összetrombitálni kampányrendezvényükre.

A 39 éves politikus hirtelen tett szert széles körű népszerűségre: miután 2014 augusztusában megkapta a miniszteri posztot, majd a sajtó előtt is bemutatta a Noé (Nouvelles opportunités économiques) névre keresztelt gazdasági programját, a kormányfő – és vele az elnök – úgy döntöttek, hogy mégsem engedik a rivaldafénybe a fiatal politikust egy ekkora volumenű terv törvényi kihirdetésével. Ebből kiindulva a Noé bizonyos részeit inkább beleolvasztották a munka törvénykönyvébe, valamint Michel Sapin pénzügyminiszter gazdaságélénkítő és modernizáló, Sapin 2 néven ismertté vált transzparenciatörvényébe.

A megaláztatás aztán gyorsan szárba szökkentette Macron ambícióit, és 2016 áprilisában szülővárosában, Amiensben elindította En Marche! (Gyerünk!) nevű mozgalmát – noha akkoriban még nem beszélt államfői aspirációkról. Programját három fő pontban összegzi: világi, biztonsági és szociális védőpajzsot kíván emelni a francia társadalom elé. Jobboldali kihívóját, a széleskörű respektnek örvendő François Fillont tiszteli, de mélyen ellenzi a köztisztviselők számát előírni szándékozó államreform-programját, vagy éppen a munkatörvény újrafogalmazását. Szerinte a Sarkozy-éra miniszterelnöke a Giscard elnök előtti időkbe tekerné vissza a gazdaság kerekét.

A magát rebellisként meghatározó balközép mozgalmár hisz abban, hogy nem kell megváltoztatni a jogállamot ahhoz, hogy harcolni lehessen a terrorizmus ellen, s hogy a befektetés és az innováció lesznek a kulcsszavai a francia társadalom előremenetelének. S ha netán ő költözne májustól az Elysée-palotába, egyes folyosói pletykák terjesztői azt is tudni vélik, hogy Ségolène Royalt nevezheti ki miniszterelnöknek. Macron ugyanis élvezi a first lady támogatását, aki – mint mondta – saját 2007-es, kérlelhetetlen elszántságát látja visszaköszönni a korábbi gazdasági miniszterben. Mindezt azonban érdemes fenntartással kezelni, lévén, hogy a fiatal politikus nem éppen pozitív viszonyban búcsúzott az Hollande-Valls duótól.

A paletta tehát széles, s ha az elmúlt hónapok közvélemény-kutatásait nézzük, alighanem bármelyik jelölt győztesként jöhet ki január végére a megmérettetésből – számba véve a felmérések elmúlt időszakbeli Európa-, és világszerte történt félrebecsléseit. Olyannyira így, hogy az egyik legolvasottabb francia napilap az év elején bejelentette: okulván a Sarkozy-t teljesen elimináló első fordulós jobboldali előválasztási eredményekből, majd a Fillon-Juppé összecsapást is félrediagnosztizáló felmérésekből, szünetelteti az ilyen irányú megrendeléseit néhány hónapig. A lapigazgató szerint ugyanis az exit pollok az egymásra rálicitáló előrejelzéseikkel lassan már inkább hasonlítanak egy bukméker irodára, mintsem véleménymércére, a több ezer eurós költségeikről már nem is beszélve.