Schmidt Mária a Nyugatról: A hitetlenség a nihilizmusba vezet
Bemutatták a Terror Háza főigazgatójának legújabb esszékötetét.
Mondhatni, hogy lerágott csont az egész és nem lehet róla már többet lenyúzni. Azonban Emily St. John Mandel megmutatta, hogy lehet erről másképpen is írni.
„A posztapokaliptikus téma miatt sci-fi kategóriába sorolják a regényt, amin tovább erősít, hogy megnyerte az Arthur C. Clarke-díjat is. Bár témáját tekintve valóban beleillik a zsánerbe, én mégis úgy érzem, hogy közelebb áll a szépirodalom műfajához. Ahogy az írónő bemutatja a két világot, mintegy ellentétét egymásnak, illetve a bennük élő embereket, az egyszerűen lenyűgöző. Tudom, kicsit furán hangzik, de ez egy hangulatos posztapokaliptikus történet, ahol megkedveljük a szereplőket és átérezzük fájdalmukat. Nem a szánalom az amit érzünk olvasás közben, vagy a hősbe vetett hit, hanem az ember megismerésének érzése, mely tükröt mutat a bennünk lévő világnak.
Bár sablonos, mégis Mandel jól bánt az ilyen világokba vizionált vallási fanatizmussal. Megjelenik a könyv lapjain és bár szerepet játszik a történetben, mégsem nyomul az előtérbe. Nem osztja szereplőit jókra és rosszakra, hiszen nem is lehet ilyen éles határvonalat húzni a két jellem között. Embereket mutat be, akik az idők folyamán változtak és ezek a külső behatások is alakították személyiségüket.
A főbb szereplőknek ahogy végigkövetjük az életútjait, lassan kitisztul előttünk a kép, hogy ki milyen szerepet is játszott Arthur Leander életében, és hogyan hatott rá ez a találkozás. Lassan egymásba érnek a szálak és ahogy összeállnak a múlt apró darabkái, úgy tisztul ki a jelen is.”