Az iszlámot hivatkozási alapként kezelő szélsőséges csoportok egyik víziójából, a dzsihádból a világ rémálma lett. Világszerte egyre fontosabb kérdés az, hogy mit foglal magába a dzsihád fogalma, és miként válhatott az a gyilkolás rekvizitumává egyes szélsőséges csoportok kezében. Vajon a civilizációk vélt vagy valós összebékíthetetlenségének zálogáról, vagy egy közcélú, régóta esedékes értelmezési párbeszéd vitaindító fogalmáról van szó? Netán túl statikus, merev és esszencialista az efféle kategorizáció egy ennyire többdimenziós, összetett és eleven jelenség láttán? Annyi bizonyos, hogy a mérsékelt muszlim gondolkodók szerepe nélkülözhetetlen a dzsihád szélsőséges értelmezésének visszaszorításában.
„A szélsőségesség és a terrorizmus fenyegetései közepette az iszlám világban valós, átfogó fejlesztésekre, a jó kormányzás elveinek lefektetésére, és egy, a mérsékelt tanokra és a kreatív szellem előmozdítására és szolidaritásra épülő nevelési és oktatási szervezet kialakítására van szükség, csakúgy, mint a méltóságot és méltányosságot biztosító társadalmi szakpolitikákra a szélsőségesség felszámolása érdekében.
Természetesen ezzel visszaérkezünk a társadalmi erőtér legitimációs kérdéseihez (az arab-muszlim világ egy-egy, nyugati geostratégiai napirendnek megfelelően működő, vagy azok könyörületén élő korrupt vezetése, vagy egy, a geopolitikai valóságoknal kiszolgáltatott, vagy épp azoktól teljesen elrugaszkodott hatalma lehet-e, legyen-e a motorja ezen intézményes folyamatoknak) és az ezzel járó gyakorlati (pl. finanszírozás) nehézségekhez. Mindenesetre jó tudni, hogy vannak gondolkodók az iszlám világban, akik szintén felismerik e folyamatok fenyegető jellegét. Bármilyen nehéz is ezt napjaink azon szörnyűségei közepette tudomásul venni, amelyeket az iszlám nevében követnek el kétes eredetű szervezetekhez kötődő, ismeretlen személyek.
Ellenkező esetben vajon képes lehet-e »az ilyenfajta terrorista »avantgárd« mozgósítani a tömegeket, s tartósan felforgatni a világ rendjét, megdönteni a muszlim világ rezsimjeit, s romjaikon létrehozni azt az iszlám államot, amelyet ezek az aktivisták a merényletek apokalipszise révén megteremteni remélnek?« – teszi a kérdést Gilles Kepel (2007: 42), a párizsi Institut d’études politiques professzora a 20-21. századi iszlamista harcokat és mozgalmakat összefoglaló munkájában.
Ezt a kérdést az idő eldönti. Az is lehet, hogy tipikusan egy áldilemma abból indulni, hogy a helyzet csak javulhat vagy csak eszkalálódhat, és az »idők végezetéig« állandósul a bizonyos időszakonként elkövetett, horrorisztikus és megrázó, ám tkp. elszigetelt merényletek gyakorlata. Főleg, ha egyes nyugat-európai államok (a. m. gazdasági és világpolitikai magországok) három értelemben is kudarcot vallanak: 1) megvédeni saját állampolgáraikat, akár hatékonyabb szűrőmechanizmusokkal (adott esetben együttműködésben közel-keleti országok hírszerzéseivel, erre a párizsi merényletek felderítése után volt is példa marokkói részről), akár belépés-szigorítási intézkedésekkel új érkezők esetén; 2) megszólítani marginalizálódott állampolgáraikat és jóléti kapacitásaikkal életpályát teremteni számukra; és 3) megakadályozni az iszlamofóbia térnyerését egy-egy ilyen terrorcselekményt követően, melynek gyűlöletspirál (lehet) az eredménye.”
A Bloomberg Intelligence szerint az európai államoknak át kellene lassan gondolni a kiadásaik prioritását. Vagyis el kellene vonni forrásokat máshonnan, és mindent a védelmi költségvetésekbe tolni.
A magyar főváros a legendás Velencével, Amszterdammal szállt versenybe, megelőzve Rómát és Prágát. A szerelmesek városa Párizs pedig nincs is a listán.
Fokozódik a bizonytalan, kiszolgáltatott helyzet.
A hírügynökség ötlete komoly változásokat idézhetne elő.
A brit lap felismerte a tüneteket, megoldást azonban nem kínált rájuk.
A romániai államfőválasztás első fordulóját követő urnazárás után a szövetségi elnök rövid sajtónyilatkozatában elmondta: „a ma este csak a máról szólt”.
Az indoklásból az derül ki, hogy nem Gyurcsány embereivel, a régi baloldali káderekkel van bajuk, hanem azzal, hogy nincs szmsz.
