Tarlós István megtáncoltatta a csodálatos olasz filmcsillagot
„Kicsit várni kellett rá, de csak összejött” – emlékezett vissza a volt városvezető.
Az utóbbi időben joggal vált népszerűvé egy olyan regénytechnika, amely a science fiction extrapolációs lehetőségét és a dokumentarista jelleg archivációs képességét kapcsolja össze.
„Ebbe a kontextusba illeszkedik Sylvain Neuvel első, mindjárt nagy sikerű regénye, az Alvó óriások. A történet beszélgetésekből, újságcikkekből, naplóbejegyzésekből áll. A fragmentumok közötti kapcsolat a komplementaritás elvét működteti, vagyis a részek kiegészítik, továbbfűzik egymást. A megosztott perspektíva érdekessége továbbá, hogy az egyiket a másik felől vagy a másikra vetítve értelmezheti az olvasó, ily módon támpontokat nyerhet az események összeillesztéséhez. A regény ugyanakkor remekül használja ki az ebből adódó vakfoltok keletkezését is; amire nem látunk rá, annak kiderítéséhez egy következő nézőpontra van szükség (ezt jól példázza a mű végén elsütött poén). Mindemellett az óriási testrészek összerakása allegorikusan le is képezi a mozaikhatást, vagyis amivel a szereplők foglalatoskodnak, az lényegében megjelenhet a befogadás alakzataként is. Egyáltalán nem véletlen tehát Neuvel első könyvének bombasikere.”