Alt-right bevezető: A nyugati civilizáció tündöklése és hanyatlása

„1969-ben arra voltunk büszkék, hogy két férfi a Holdra lépett. 2015-ben arra vagyunk büszkék, hogy két férfi leszophatja egymást.”

2017. január 20-án beiktatják az Egyesült Államok 45. elnökét, Donald Trumpot. Hajszállal nyert tavaly novemberben, és még egy olyan gyenge jelölt ellen se nyert volna, mint Hillary Clinton, ha nincs egy online mozgalom, melynek tagjai különböző indokokkal egy platformra kerültek erre az időre. Ez a mozgalom alt-right néven híresült el. Bár jelen pillanatban is módosul, hogy ez mit takar, ki tartozik ide, ki hagyja el, ki akarja az irányítása alá vonni; de a rövid, két és fél éves pályafutása, ami egy látszólagos semmiségből indult, rendkívül tanulságos, izgalmas, meghökkentő és szórakoztató.

Nyugaton a reconquista vége és Amerika felfedezése egy évre esett, és ezzel világhódító útjára indult a nyugati civilizáció. Keleten a török kiűzéséig kellett várni, de végül, az elmúlt 300 évet elnézve, a világ a Nyugat, Európa kezébe került.

A Japán Birodalmat leszámítva a világháborúk is belső konfliktusok voltak. A hidegháború során az egész emberiség a nyugati civilizáció nagyhatalmainak nukleáris arzenáljától rettegett, és az ő versenyüket látta, ha felnézett az égre. Ebben a paradigmában jött létre szinte minden, ami ma körülvesz minket.

Ebbe a paradigmába születtem én is. Ebben nőttem fel. Természetesnek vettem, mint mindenki más. Persze láttam már akkor is furcsaságokat, de nem tudtam a '90-es évek elején, 8 éves fejjel megmagyarázni: imádtam az űrkutatást, hogy a múltban ember lépett a Holdra, és nem értettem, hogy mindez miért történelem.

Miért nem láthatom én is? Miért nem megyünk a Marsra? Nem érdekel a Mir űrállomás, nem érdekel az űrsikló, ez egy helyben toporgás. Amerika nyerte a hidegháborút, a világ leggazdagabb országa, ott a NASA, a Szilícium-völgy, egy high tech nagyhatalom, mire várnak? De végül megnyugtattam magam azzal a gőgös, az emberi civilizáció addigi csúcsára születő ember magyarázatával, amivel sok felnőtt ma is lesöpri a kétkedést: innen úgyis minden csak jobb lesz, a múltban az emberek buták voltak, mi pedig egyre okosabbak vagyunk, a progresszió elhoz majd mindent. Nem is sejtettem, hogy hamarosan a Concorde is örökre a földre kényszerül.

„2011 és 2013 között Kína több cementet használt fel, mint az USA a huszadik században”

Ez a paradigma változik, és van, aki nem örül ennek. De bármilyen meglepő, egészen a közelmúltig nem volt a mainstream politikában Nyugaton, az USA-ban olyan, aki legalább tudomásul venné, nem hogy még hangot is adjon a nem tetszésének.

Az alt-right hangot ad ennek. Félreértés ne essék: nem Kínával riogatnak. Kína él a lehetőségeivel, nem kér elnézést, mer növekedni, mer nagy lenni. Irigykedve tekintenek rá.

Az alt-right önvizsgálatot tart. Nem érdeklik a gyarmatok, a dicső múlt, a világuralom, sőt. Ennél sokkal földhözragadtabb.

Amerika is mert nagy lenni a második világháború után. A Legnagyobb Generáció, a generáció, ami túlélte a gazdasági világválságot, megnyerte a háborút és aranykort indított el egy olyan Amerikát épített fel, amit a világ azóta is irigyel. A gyerekeik, a Baby Boomerek a maguk önző módján továbbvitték ezt, nekik adott volt még minden lehetőség. Az utánuk jövők már szűkölködtek: biztos megélhetés, karrier, ház, család, gyerekek, egyre távolabb kerültek tőlük, ahogy a középosztály vékonyodott. Végül eljutunk a mai fiatalokhoz, akiknek a tandíjukra felvett hitelén kívül semmijük sincs, és a diplomájuk is értéktelen.

Klisé lenne? Néhány elkényeztetett vesztes nyavalygása? Elpuhultak a nagy jólétben?

Sokat hallották ezeket a kifogásokat, vagy nevezzük nevén, áldozathibáztatást, hiszen a hivatalos dogma szerint a progresszió az '50-es évek óta szakadatlan, és az a múltbeli világ amúgy is a feleségét verő, rasszista, alkoholista, homofób patriarchátus rémuralma volt. Sokkal jobb 2000 dollárért egy lyukat bérelni New Yorkban 30 évesen, ahol ha jófej a főbérlőd, tarthatsz egy macskát, mintha ennyi idősen házad lenne a külvárosban, férjel/feleséggel/gyerekekkel, mint ahogy a szüleid és nagyszüleid csinálták. Az a világ egy rémálom volt, hidd el, aki arra vágyik az abnormális, öngyűlölő, az okfejtés végén még Hitler is ott áll.

„Ezt a kitüntetést a rasszista, szexista, homofób, xenofób nagyapám kapta, amiért a nácik ellen harcolt”

De mi van ha mégis azt szeretnéd?

Sajnos azt már nem lehet. A paradigmának vége. Nem vagy versenyképes. Sőt, még bűnös is vagy. Bűnben születtél. Ilyen kérdésekkel nem segítesz magadon, menj vissza inkább játszani valami játékkal, az majd leköt. Sokan vissza is mentek, és lett is ebből baj, amit a kezdeteknél majd látunk.

A baloldal Nyugaton az 1960-as években megnyerte a kulturális háborút. Ötven év hegemónia veszi akkor kezdetét, amely végül az élet minden területére begyűrűzik, Barack Obama ideje alatt soha nem látott sebességbe kapcsol, nyíltan harciassá, törzsivé, ellenségessé válik, nem kímélve azokat a szubkultúrákat sem, amelyek utolsó mentsvárai azoknak, akik nem akarnak szembesülni a valósággal.

Innen, a perifériáról, a sarokba szorított, eddig birkatürelmű, apolitikus fiataloktól jön majd az első ütés.

Hogy miként lesz ebből egy olyan széles spektrumot felölelő mozgalom, aminek az egyik végén fehér nacionalisták próbálják növelni a táborukat, a másikon az őszinte tudományos viták mellett harcoló akadémikusok, valamint a létüket veszélyeztetve érző feministák, melegjogi aktivisták találunk?

Hogy miként fér meg a fent említett vegyes társaság az alt-righton? Fordítsuk meg a kérdést: hogy fér meg a radikális feminista, az LGBTQ+ aktivista és a radikális iszlám egy platformon a nyugati baloldalon? Az összetartó erő mindkét esetben a nyugati civilizáció, csak ellenkező előjellel.

„Nemek szerint szegregált munkáspárti gyűlés Birminghamben”

Jöjjön a cold open: bármilyen ezoterikusnak és paranoidnak hangzik, az események 2014-re annyira felgyorsultak, hogy elkezdett elterjedni egy nézőpont, hogy mindent, ami ezt a civilizációt jelképezi, a progresszív szélsőbaloldal Nyugaton egy utolsó offenzívával akarja végképp megfektetni. Ez egy modell. Türelem, nem szabad elszaladni, csak ha jobbat hozol. Ha nem, nem érdekel a hüledezésed, annyit ér, mint egy kreacionista hüledezése ha elé raknak egy fosszíliát. Izgalmas modell. És szaladtak is vele.

Nagyon-nagyon leegyszerűsítő. Radikális. Olyan, mintha egy kört közelítenél egy négyzettel. De rövid. Egy tweetben elfér, és a 2010-es években ennél hosszabb üzenettel nem rúgsz labdába, ha figyelemfelkeltésről van szó.

Ehhez hasonló nézetek voltak eddig is: a konzervatív szavazó (fontos: nem politikus), aki azt látja hogy amit meg szeretne őrizni, balról van támadás alatt, és még ezen felül hallgatja mondjuk Rush Limbaught, már régóta visszamond valami hasonlót. De ő nem véleményformáló, és − tudom, sokan hüledeznek − nem okos. Nem hülye, de nem kifejezetten okos. A kifejezetten okos emberek ugyanis − tudom, sokan hüledeznek − alapvetően liberálisak, vagy azok voltak 2014 előtt. Sokat keresnek, buborékban élnek, és az okos ember nagyon könnyen elnavigál a politikai korrektség korszakában, nagyon komplex modellekkel tudja racionalizálni azt, ahogy az ideológia − melyből, mert mégiscsak ember, ő sem kivétel, a felsőbbrendűség érzését nyeri − miért az egyetlen igazság. Csűri-csavarja, különösebb tét nélkül, rá nincs hatássa, akár igaz, akár nem.

De a szellemi igényesség megköveteli, hogy az így kreált komplex magyarázat elfogadható legyen, és amikor a szélsőbaloldali akadémiából hozzá elsőként kerülő újabb és újabb ideológiai progresszió olyan gyakorisággal érkezik, amivel már lehetetlen lépést tartania, pillanatok alatt össze tud omlani az egész. Ekkor történik meg az, hogy átnéz az egyszeri konzervatív válla fölött, megnézi, hogy miről is magyaráz, és kíváncsiságból teszteli a modellt, vajon jobban magyarázza a valóságot, mint a régi? Elkövet egy kis gondolatbűnt, de ez soha nem állította meg az okos és kíváncsi embereket a történelemben, akár az egyház tiltakozott, akár az establishment. Végső soron az individualizmus erény, nem igaz?

Én se adnék neki hitelt, ha a kitartó és jól irányzott trollkodásának hála az establishmentnek (média, politika, kultúra) megannyi prominens figurája az idegösszeroppanás szélén büszkén ki nem jelenti a szándékát.

Igen, vége lesz, és valami jobb jön helyette. Kicsit orwelli, kicsit üres, és te alapból gyanús leszel, de jó lesz. Úgysem tudsz mit tenni ellene. Legkésőbb amikor a mit sem sejtő, saját orruknál messzebbre nem látó, nyugdíjas éveiket kellemesen töltő Boomerek kihalnak, vége.

Én sem hiszem el, ha nem a saját szememmel látom. És nem kellett messze menni: ahogy élesedett a helyzet, még azok a humoros, fiatalos oldalak, amik amúgy macskás gifeket raknak ki, vagy 10-es listát valami ostobaságról, még ők is beleálltak a harcba, és ijesztő, gyűlölettel teli agitációba kezdtek. Hátborzongató volt. Az az MTV, amin fiatalon röhögve néztem a Jackasst, mostanra szélsőbalos ideológiákról értekezik és fitymáló és passzív agresszív videókban szól a „fehér ember”-ekhez.

„Majd ráeszmélsz, ha a 40 éves szülinapi bulid másnapján Szex és New Yorkot nézel a macskáiddal”

Hogy mi vezet ide pszichésen? Miért teszik sokan a kötelet a nyakukra? Miért tapsolnak ehhez? Miért félnek ellenállni? Ezt is kutatta az alt-right, az önvizsgálat nem állt meg a szülői háznál, amire ők is vágynak. A szüleiknél, akik soha nem fogják megérteni, miért éreznek ők így. Sokan soha nem voltak jobboldaliak, konzervatívok meg főleg nem. Pontosan ismerik a balos, szélsőbalos érvrendszereket, hiszen magukénak vallották őket, és bárhogy mondott ellent a valóság, tudták hogyan kell csavarni, hogy az ideológiai felépítmény ne sérüljön. Ahogy eszmélni kezdtek, úgy lettek egyre motiváltabbak és ügyesebbek a trollkodásban, a narratívák szétverésében, abban, hogy hülyét csináljanak a véleményvezérekből.

„Hillary Clinton Pepét, a rasszista békát teszi felelőssé”

Az alt-right egy ellenkultúra. Ellenáll mindannak, amit az elmúlt ötven év felépített. Nem fogadják el, hogy gonosz népirtó nácik, amiért 1960-at akarják, vagy ha az nincs, 1990-et. Nem fogadják el, hogy ez progresszió. Fiatalok, a nyelvezetük idegen, kódolt, beavatást igényel. Nincs veszteni valójuk. Nincs hova hátrálniuk. Úgy érzik, átverték őket. Úgy érzik, hogy egy olyan felvilágosodás részesei, amihez képest a szüleik generációja vak, önpusztító idióták gyülekezete.

Gőgösnek hangzik, és az is. Biztos, hogy nem hibátlan az érvrendszerük. De a neofita buzgóság egy ilyen fiatal és ennyire energikus szubkultúrában elfér, és mivel iszonyatos sebességgel növekednek, nincs idő a részleteken rágódni. Megelégednek azzal, ha a modelljük nem tökéletes, de jobb, mint amit eddig ismertek. És okosak, okosabbak, mint az ellenfeleik, akik varázsszavaktól, érzelmi zsarolástól és fenyegetőzéstől várják, hogy megnyernek egy vitát. Rengeteg humor, provokáció és irónia lengi be a megnyilvánulásaikat. Kicsit védelmi mechanizmus is, ahogy a gonzo újságíró is komikusan túlozva dicséri az ismerőse kocsmáját/könyvét/zenéjét; így ha rajtakapják, maximum azt mondja, humorizált, ha meg nem, jönnek a vásárlók. Nehéz kitalálni, hogy ki mit gondol valójában, hogy egyáltalán ki az aki leírja a gondolatait, de ez nem is számít: az számít, hogy jó-e a modell, a narratíva. Ha kidobjuk a mémek közé, helytáll vagy elbukik? Az alt-right a mémek, mémrendszerek evolúciója tabuk nélkül, soha nem látott ellenszélben, márpedig ez a környezet a rátermettség tesztelésére ideális terep.

2015. június 16-án Donald Trump leereszkedik a Trump Tower mozgólépcsőjén, és bejelenti, hogy indul a republikánus elnökjelöltségért. A reakciókat ismerjük: nevetés, szörnyülködés, fejcsóválás.

De az alt-right akkor már majd egy éve létezik, ha nem is hívják még így. A narratívák, a hibakeresés, az érvek, az opciók, a modellek lázasan fejlődtek, mire Trump színre lépett, és ezek alapján ő pontosan az volt, aki még visszahozhatja Amerikát. Azt az Amerikát, amit az alt-right akar, amit a nagyszüleinél, szüleinél látott. Azt, amit a Gawkert bedöntő, titokban Hulk Hogant támogató szilícium-völgyi milliárdos, Peter Thiel is visszaidéz majd egy év múlva a republikánus kongresszuson mondott beszédében, amikor Trump hivatalosan is jelölté válik. Azt, amit az átlag amerikai akar, de nem tudja, vagy nem meri megfogalmazni, akinek senki nem adott még vonzóbb narratívát.

2015 nyarán már régóta követtem őket, és megelőlegeztem, hogy a modellek jók; ezért én is kijelentettem itthon, bízva abban, hogy tényleg a világ állt 2015 nyarára a feje tetejére, és nem én megyek szembe mindenki mással az autópályán, hogy Donald Trump lesz Amerika következő elnöke. Másfél évvel később így is lett, egy olyan kampány során, ami példa nélkül áll, és amiben az alt-rightnak kulcsszerepe volt. Amiben az egyre veszettebbé váló gyűlöletre az alt-right csak röhögve reagált, úgy gondolva, hogy jó úton járnak, ha ilyen reakciót váltanak ki.

„Túladagolta a piros kapszulát”

Ugyan Magyarországon több okból is irreleváns az alt-right, sok esetben párhuzamot lehet vonni az itthoni helyzettel, mi több, mi még előrébb is járunk néhol. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az itthoni sajtó is több esetben durvább jelzőkkel illette Trumpot, mint a Népszava annak idején Ronald Reagant, főleg ha invesztáltak a regnáló nyugati establishment ideológiájában.

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy Orbán Viktornak is sorsfordítóvá válik ugyanez az időszak a migránsválság okán, márpedig az alt-right modelljei ezt is jól tudták előrejelezni. Hogy Vona Gábor hogyan kapja vissza kamatostul, amikor egy legitimizációs körútja okán az iszlámot a nyugati civilizáció elé helyezte. Vagy arról, hogy Schiffer András hogyan lesz egyesek szemében szélsőjobboldali.

A következő részben egy naív szubkultúráról lesz szó, aminek egy megdöbbentő ébredésben volt része 2014 nyarának végén, amikor egy huszandrangú pletyka ürügyén a rossz oldalra állt. Folyt. köv.