Az irodalmi origami bódulata – Félix J. Palma: Az ég térképe

Palma előző kötetében, Az idő térképében bemutatta, hogy milyen az, amikor a sci-fi zsánerének alapkövéhez – H.G. Wells Az időgépéhez – hozzányúlnak, újraírják és ezzel olyan többlettartalommal növelik az eredeti élményt, amire egyetlen olvasó vagy kritikus sem gondolt. A trilógia második felvonásában Wells másik klasszikusát, a Világok harcát dolgozta fel az író. Tette mindezt hihetetlen ötlettárral, sziporkázóan csavaros történetvezetéssel és megannyi meglepetéssel, amelyekre talán fel sem lehet készülni. Ezen igyekeztének elismeréseként, Az ég térképe 2013-ban megnyerte az Ignotus-díjat, amelyet a Spanyol Sci-Fi- és Horrorszerzők Szövetsége ítél oda minden évben a legjobb spanyol nyelvű regénynek a műfajban.

A kaland, amelyre Palma ezúttal invitál, ismételten a posztmodern pasztiche eszköztárának segítségével írható le. Emlékeztet és felidéz, de nem állít éles görbetükröt a jelen és a múlt közé, mindössze kellemes nosztalgiát ébreszt bennünk. A bőbeszédűséget és a részletgazdagságot egy, eddig még nem látott szintre emeli, amivel talán elriaszthat, én mégis amellett kardoskodom, hogy a belefektetett idő, ahogyan korábban is, kamatostul meg fog térülni. Az időutazást magunk mögött hagyva nézzük meg, hogyan és miként bolondítja meg a spanyol szerző könyvmonstrumát.

1898 Londonába kalauzol el a kötet, vagyis az előző regény óta két év telt el. Wells ír és boldogan él, amikor egy magát írótársának nevező, Garrett Serviss nevű újságíró felkeresi, hogy szívesen váltana néhány szót vele. Wells, ha kedvetlenül is, de eleget tesz a kérésnek. A találkozó apropója egyrészt az, hogy utóbbi illető megírta a Világok harca folytatását, Edison meghódítja a Marsot címen, másrészt egy kalandra akarja elcsábítani. A helyzetet a brit író számára kellemetlenné teszi az is, hogy Serviss amerikai, így gesztusait és udvariasságát minden alkalommal félreérti. A tengeren túlról érkezett férfi leitatja Wells-t, majd rábeszéli, hogy látogassanak meg egy valódinak mondott űrlényt a londoni Természettudományi Múzeumban.

Látható, hogy a történet ezúttal tehát egy jóval lehetetlenebb kiindulópontból bomlik ki, mint Az idő térképe esetében. A három, időben körülbelül párhuzamosan futó kisregényre szétszálazható kötet mellett egy jóval korábbi eseménysor is elbeszélésére kerül, mely stilisztikailag szinte már a lovecraft-i horrort idézi, ugyanakkor egy olyan narratívatípust hoz felszínre, amely elsőre talán kötöttnek tűnik, Palma mégis rogyásig pakolja allúziókkal és átírásokkal, így számomra a kötet legélvezetesebb élményét nyújtotta. Ezzel ellentétben a többi részt továbbra is a viktoriánus korba helyezi az író. A megelevenedő és újragondolt Világok harcát egy olyan keretbe illeszti be, amely képes zökkenőmentesen oszcillálni a megközelítések között: romantikus epizódok váltják a katasztrófába hajló jeleneteket, hogy aztán átadják helyüket a mindenhová beszivárgó rettegésnek.

Ebben a megállás nélküli stilisztikai és műfaji társastáncban nagy szükség mutatkozik olyan sokszínű szereplőkre, akik egyrészt aktív résztvevőként indokot szolgáltatnak a zsibvásári forgatagra, másrészt pedig el is igazodnak benne. Előbbit elősegíti, hogy vannak, akik újoncként cseppennek bele a regény univerzumába, mások visszatérőként próbálják megtalálni a helyüket az egyre gyorsabban változó világban. Az útkeresésnek, a révbe érésnek és a Föld megmentésének felvetése és több oldalról való megközelítése olyan írói fogás, amely jót tett Az ég térképének. Továbbá az is sokat lendített a szövegen, hogy a karakterek származását figyelembe véve kimozdul a Brit-szigetek déli feléről és ellátogat az Amerikai Egyesült Államokba. Ez a kis vadság és tettrekészség pedig felülkerekedik a visszafogott londoniak esetenkénti teszetoszaságán, így kellemes, ám sejthető meglepetésekkel emeli a könyv által nyújtott olvasmányélményt.

Műfaj szempontjából a könyv hozza a horrort, az inváziós science fictiont és a korabeli realista fikciót. Tudósít szenvtelen újságírói stílusban vagy naplóból kiollózott, megrázó részletességgel. Egyetlen részlet sem lóg ki az összképből, mindent a helyére illeszt. Palma figyelme mindenre kiterjed, a legváratlanabb pontokon köti vissza a narratívát Az idő térképéhez vagy a kötet előző részeihez és a zárlatban a ponyvairodalom szerelmesei is megkapják a cliffhanger-adagjukat.

A Viktoriánus-trilógia második része olyan kevercse a műfajoknak, amely egyszerre képes szórakoztatni és tájékoztatni az olvasót, mindezt úgy, hogy kirángatja és összebújik vele. Megidézi a 19. század jószerével összes irodalmi toposzát, némelyekkel eljátszik, másokkal viszont csak emlékeztet. Mindezt olyan okosan és bátran, hogy erre minden kritikus csak elismerően füttyenthet.

*

Nálunk Fekete I. Alfonz foglalkozik a fantasy-címekkel, ha olvasnál még tőle, itt érdemes böngészni. Örömmel jelenthetjük, hogy egyébként Alfonznak most jelent meg debütáló kötete, A mosolygó zsonglőr, amire itt vethettek egy pillantást. Facebook-oldalunk követéséhez ide, Moly-profilunk követéséhez ide érdemes kattintani.