Sörapokalipszis

„Ugyanakkor az is tény, hogy alig akad olyan élő magyar ember, aki az igazinak mondott csíki megjelenéséig nem csíki sört, hanem »Csukot« kért volna a kocsmában vagy a boltban, ha a Heineken által gyártott terméket akarta megkóstolni.

Márpedig egyértelmű, hogy az Igazi Csíki Sör kitalálója és gyártója pontosan ezt akarta meglovagolni: a már létező csíki sör mellé megalkotta az »igazit«, már a termék nevével is azt sugallva, hogy a másik, régebbi sör csak utánérzés, másodrangú holmi. Vagyis tudatosan provokált. (...)

Azzal alapvetően egyébként semmi baj sincs, ha egy terméket megpróbálnak azáltal közelebb vinni a potenciális vásárlók szívéhez, hogy úgy hirdetik: közülük való gyártók az ő kultúrájukat reprezentáló vagy gazdagító produktumot állítanak elő. A gond ott kezdődik, ha ezt agresszívan, és a tényeket elferdítve teszik. Főleg úgy, hogy egyébként nem egy rossz minőségű termékről van szó.

Bár jómagam inkább borkedvelő vagyok, ha sörözésre került sor, szívesen ittam az igazinak nevezett csíkit, mivel a többi ipari sörhöz képest valóban eltérő, a valódi kézműves sörhöz hasonlatos az íze. (Azt, hogy kézműves sör lenne, engedjék meg szkeptikusan fogadnom. Amíg még Csíkszeredában is jóformán csak kihalásos alapon lehetett hozzájutni, addig még hihető volt ez az állítás. Amióta azonban már Nagyváradon nem csupán a jobb vendéglőkben és kávézókban, de a piaci becsületsüllyesztőben is kapható volt, azóta rezeg a léc a kézműves mivoltról szóló állítások alatt. Hacsak a gyártó nem fedezte fel az ipari szintű kézművességet, amiért gasztronómiai Nobelt érdemelne).

A jelenség másik ellentmondásos oldala a tulajdonos személye. Lénárd András, akit egyrészt a székely identitás nagy istápolójaként, most pedig a román elnyomás áldozataként emlegetnek, néhány éve még az ügyeletes első számú közellenség volt, aki a székelyföldi patakokra tervezett törpe vízi erőműveivel tönkreteszi az ősi ökoszisztémát, helyrehozhatatlan környezeti károkat okozva. A sörgyár beüzemelése óta azonban ő a példamutató, szűkebb pátriáját fölemelő és a térképre fölhelyező üzletember archetípusa.

Az identitásra építő kommunikáció egyébként annyira bejött, hogy az igazinak mondott csíkit sokan máris ősi székely-magyar, a csíksomlyói búcsúval vagy a székely népviselettel egyenértékű kulturális értékként próbálják beállítani. És aki megpróbálja árnyalni a képet, felhívva a figyelmet, hogy mégiscsak egy új – bár, szögezzük le ismét: minőségét tekintve nem rossz – termékről van szó, amely egy már meglévő brand népszerűségét meglovagolva próbált megkapaszkodni a piacon, és a kommunikációja sem kifogástalan, az a kommenthuszárok szerint minimum a Heineken fizetett bérence, de sokkal valószínűbb, hogy gyökértelen haza- és nemzetáruló.

Apropó, Heineken: legjobb tudomásunk szerint a holland cég csíkszeredai gyárában sem mókusok vagy hargitai barnamedvék dolgoznak, hanem becsületes székely emberek. És apropó, Igazi Csíki Sör: az igazinak mondott csíki sörgyár fele részben szintén holland tulajdonú – ennyit az autentikus helyi termékről.”