Véres vajúdás

„A támadások és a napokban Európában megakadályozott merényletek egy változó kor szimptómái, a nemzetközi rendszerben valami új születését megelőző vajúdás. Fájdalommal, vérrel, úgymond a kórházon kívüli szülés fokozott kockázatával. És nemcsak a hatalmi viszonyok alakulnak át, hanem az országon, társadalmon, államapparátuson belüli struktúrák is mozognak. Recseg-ropog az 1945 után kialakult világrendnek az a része, amely 1991-ben, a Szovjetunió bukásakor azt hitte, kiadták a teljes gőzzel előre parancsot, nem lehet semmi, amit útjukat állja.

Hát lett. A nyugati modell megakadt az olyan történelmi állócsillagok, mint Oroszország, Kína, Törökország torkán, miközben erőltetett bevezetési kísérlete erőszakos káoszhoz vezetett az amúgy is ingatag Közel-Keleten. Ahol az imperialista birkózás nyomán egykor vonalzóval húzták meg a mesterséges határokat. Az Egyesült Államok, amely hol idealizmusból, hol felsőbbrendűségi tudatból, hol üzletszerűen avatkozott be mások dolgába, megszűnt hagyományos értelemben nemzeti érdeket érvényesíteni, és kimondva-kimondatlanul, mint valami eljövendő globális utópia ügynöke lépett fel, hogy aztán erőforrásaiból kifutva kudarcot valljon. A zászlóvivőből »hátulról vezető« lett, a katonai invázióból közvetítők útján, feketeműveletekkel vívott, rejtett háború. S közben, nem függetlenül a külpolitikai következményektől, a terrorizmustól és a migránsáradattól (attól, hogy a fagyi visszanyalt), a nyugati szavazók is elkezdtek nem nyugati módra viselkedni, és ezt az igényt észlelve politikusok is beálltak a sorba. Mi több, nem akármilyen győzelmeket arattak: az egyik legnagyobb, világpolitikai szereplőként is jelentős tagállam, Nagy-Britannia lett az Európai Unió első kilépője, az Egyesült Államok pedig olyan elnököt választott, akit bárhogyan is forgatunk, sem karakterében, sem gondolkodásában nem illik bele a világelső nagyhatalmat eddig irányító elit öntőformájába.”