Az USA Kínával szemben

„Miként a világon egy kapcsolat sem tökéletesen kiegyensúlyozott, így az amerikai–kínai reláció sem az. A szimbiotikus és a parazitikus jellemzők éppúgy jelen vannak benne, ám időszakról időszakra, egyik választási kampányról a másikra tűnhet úgy, hogy az egyik oldal méltánytalan helyzetben van. Különösen akkor – miként Trumpnál is –, ha a megválasztáshoz vezető stratégia legfontosabb felismerése a nemzeti gyártókapacitások kiszervezésével súlyukat vesztett, a középosztályból kihullott amerikai kékgalléros tömegek megszólíthatósága volt. Ebből a szempontból nézve egy amerikai elnöknek valóban cselekednie kell, de ez nem jelentheti azt, hogy elődei vagy a folyamatban érdekelt pénzügyi elitek hibájáért Kínán kellene elverni a port, kockára tenni ezáltal azt a kapcsolatrendszert, amelyet volumene és Kína felemelkedése miatt sokan a XXI. század világának legfontosabb relációjaként jellemeznek. Már csak azért sem, mert mindez a kétoldalú kapcsolatokon túl az egész földgolyó gazdasági folyamatait is negatívan befolyásolhatja. Nem lehet elmenni egy másik tényező mellett sem. Ez pedig az amerikai biztonságpolitikai közösségnek a Szovjetunió bukása után gyökeret vert víziója, hogy a konfrontáció Kínával elkerülhetetlen, csak idő kérdése. Aki nem a »semmiből« előbukkant terrorizmus és a demokráciaépítés szemüvegén keresztül nézi a dolgokat, az a közel-keleti intervenciókban is a Kína fejlődéséhez szükséges erőforrások ellenőrzési kísérletét látta. Obama elnök 2012-es stratégiai útmutatása a csendes-óceáni hangsúlyáthelyezésről is ezt az elkerülhetetlenséget tükrözte, amíg 2013-ban nem tört ki az ukrajnai válság, ismerősebb, már-már nosztalgikus lehetőséget kínálva az ellenségkép-alkotásra, újfent Oroszországgal szemben.

Egyelőre nem lehet tiszta, mit forgat a fejében Trump, de az bizonyos, hogy Amerika lehetőségeinek határaival gyorsan tisztába kell jönnie. A konfrontáció Kínával az oroszországi alternatívája, egyszerre a kettő túl nagy falat lenne.”