Assassin’s Creed – A videojáték-adaptációs átok köszöni szépen, jól van

„Hogy mennyire? Az inkvizíciós szál, leszámítva a rövid prológust, mindössze három jelenetből áll, és ezekben a jelenetekben nincs említésre méltó sztori, nincs semmiféle intrika, nincsenek az alapvető besorolás (X asszasszin, Y templomos) kategóriáján picit is túllépő karakterek, sőt még dialógus is alig akad. Az egész csupán ürügy az akciózásra, hogy valami dinamika és hirig azért mégiscsak dobja fel néha a modern környezetben, szürke falak közt zajló eseményeket - amelyek persze lehetnének jók (alapból nem feltétlenül elvetélt ötlet, hogy a jelenben játszódó szálat hangsúlyozzák ki), de ötletek, átélhető konfliktusok, érdekes karakterek és bárminemű feszültség helyett, csak egy zagyva expozícióhalomra futotta.

Mert, mint mostanság szinte minden, az Assassin’s Creed is egy sorozat (minimum egy trilógia) bevezetése akar lenni, úgyhogy a végén nem annyira azt érzed, hogy láttál valamit, mint inkább azt, hogy majd látni fogsz valamit (már ha ezek után érdekel egyáltalán), aminek ezzel dobták fel a labdát. De a dolog ennél bonyolultabb: az AC-film nem egy szigorú értelemben vett adaptáció, nem tiszta lappal indul, hanem a játékokban, könyvekben és képregényekben már létező franchise egymáshoz hol szorosabban, hol lazábban kapcsolódó történeteinek egy újabb, ikszedik darabja – folytatás, ha úgy tetszik.”