Michaleczky Péter: Ma jóval több lehetősége van egy szerzőnek

Hogy változott a fantasztikus irodalmi közeg az elmúlt években? A Mandiner.sci-fi első születésnapjára arra kértünk egy sor, a sci-fi-, fantasy- és horrorközegben aktív írót, szerkesztőt, bloggert és olvasót, hogy értékeljék a magyar fantasztikum helyzetét 2016-ban.

Aki válaszol: Michaleczky Péter, az Avana Egyesület alapítója, az egykori Átjáró magazin és több antológia szerkesztője, író, több hazai találkozó szervezője, a 2016-os EuroCon díszvendége.

* 

Asimovot egyszer megkérdezték, hogy mikor lesz professzionális író valakiből, és ha jól emlékszem azt mondta, akkor, ha megteremti az anyagi függetlenséget, hogy írjon. És persze fenék is kell hozzá — tette hozzá.

A magyar szerzők nincsenek jó helyzetben, általában elmondható, hogy kevés az anyagilag független művész ma Magyarországon. Az SF írók a piacról kénytelenek megélni, azaz vagy civil foglalkozás mellett alkotnak, vagy valamilyen kreatív szakmában próbálnak érvényesülni, például reklámból, újságírásból vagy forgatókönyvekből tartják fent a családjukat. A helyzet azonban Nagy-Britanniában és más európai országokban is pontosan ugyanez.

Nem igaz, hogy összesen három jó SF szerző van ma Magyarországon. Én kapásból tíz-húsz embert fel tudnék sorolni, akik igenis képesek felvenni a versenyt a nemzetközi mezőnnyel. Az lehet, hogy három olyan írónk van mindösszesen, aki pusztán az írásból megél.

A magyar szerzők könyveit még mindig „inchben” mérjük, pedig szerintem már rég nem az angolszász SF a mérce. (Ahogy szerintem a sci-fin belül sem mérce az a fajta hard SF, amely nem több spekulatív tudományos ismeretterjesztésen.) Nekem az az érzésem jó ideje, hogy a britek és az amerikaiak is kezdenek ráunni az általunk „angolszász SF“-nek nevezett vonalra, a szerzőik ezért is keresnek folyamatosan új témákat (példának ott van China Miévile, Neil Gaiman, Paulo Bacigalupi, Anne Leckie, Aliette de Bodard és Charles Stross munkássága). Az olvasók nyitottabbak lettek, ami óriási lehetőség a kelet-európai szerzőknek.

Ami itthon viszont gond, hogy továbbra is nagyon sok gondozatlan szöveg jelenik meg. Ebben a szerzők felelőssége elvitathatatlan, de jó lenne, ha a kiadók több kéziratot dobának vissza. Ha ezen múlik, vesszen inkább az előleg! Az előleg ugyanis a kiadó kockázati tőkéje kellene, hogy legyen. A hazai SF kiadók azonban ezt nem engedhetik meg maguknak: ha egy kötet bekerül a kiadói tervbe, akkor az jó eséllyel meg is jelenik. (A kilencvenes években előfordult, hogy a címlapfestményhez rendelt regényt a kiadó. Ma már ez azért elképzelhetetlennek tűnik a számomra.)

A rossz szövegekért én mindig is a szerkesztőket okoltam, egyszerűen azért, mert ahogy nekik kell megharcolni egy könyvért a tulajdonossal, úgy az ő feladatuk lenne kihajítani a pocsék kéziratokat. Amikor a kétezres évek elején az Átjáró Magazint csináltuk, tapasztaltam magam is, hogy a magyar szerzők mennyire nem voltak hozzászokva a szerkesztéshez, pláne a kritikához. A helyzet azóta sokat javult, de a kiadók, még a nagyok is, spórolnak a szerkesztésen. Pedig a jó irodalmi szerkesztő legalább annyit tehet hozzá egy könyvhöz, mint maga a szerző. (Hallottam nemrég, hogy van olyan nagy kiadó, amely végzős bölcsészeket bíz meg például szerkesztéssel.)

Ma sokkal több megjelenési lehetősége van egy szerzőnek, mint húsz évvel ezelőtt volt. A kilencvenes évek második felében, amikor az első néhány írásom nekem is megjelent, a helyzet sokkal reménytelenebb volt. Volt néhány év, amikor nyomtatásban egyedül a Cherubion antológiáiban lehetett publikálni. Remélem nem vagyok elfogult, amikor azt állítom, hogy Nemes Istvánnak sokat köszönhet a hazai SF, nagyon sok ma alkotó író a Cherubionnál kezdte a pályáját. Emellett meghatározó volt a Solaria Magazin, mint műhely, és mint sokáig egyetlen online SF magazin, komoly közösségteremtő erővel bírt.

Michaleczky Péter (b) az EuroConon Ian Watsonnal beszélget

Ma jóval több lehetősége van egy szerzőnek. Nem állítom, hogy a helyzet ideális, de az elmúlt években fontos műhelyek alakultak. Nagyrészt olyan kiadók töltik be ezt a szerepet, mint az Ad Astra, a Gabo, a Főnix vagy a Fumax, illetve online közösségek, mint a Karcolat, vagy éppen a Moly. Nagyon fontos, hogy ezek a közösségek a kezdő írókat is befogadják, és megjelenési lehetőséget biztosítanak a számukra. A Galaktika folyamatosan közöl magyar íróktól kisprózát, azonban csak science-fictiont. Nagyon hiányzik a piacról legalább még egy, fantasyvel foglalkozó magazin.

Nagyon pozitív, hogy az eddig hazai szerzőkkel nem foglalkozó nagyobb kiadók is elkezdték figyelni a postaládájukat, és nem dobják egyből szemétbe a beérkező kéziratokat. A magyar olvasók egy jelentős része ugyanis már nem előítéletes a hazai szerzőkkel szemben, amit jól mutat az is, hogy az írók elkezdtek előbújni angol álneveik mögül.

Az angolszász sci-fi és fantasy terén személy szerint nincs okom panaszra, az elmúlt években rengeteg jó könyv jelent meg fordításban: steampunk, hard SF, urban fantasy, graphic novel — egyszóval azok a kötetek, amelyek 10 évvel ezelőtt még távoli szubkultúrának tűntek a hazai könyvkiadás számára. A mennyiség persze nem jelent feltétlen minőségi válogatást, de fanyalogni nincs okom, így is évente már elolvashatlan mennyiség jelenik meg a számomra.

A brit és amerikai szerzők továbbra is egyeduralkodóak a magyar könyvpiacon. A dominanciára sokan úgy tekintenek, mint a régi Galaktika örökségére, de ez sokkal inkább az amerikai szórakoztatóipar szívóhatásának tudható be. A britek mellett más európai szerzők akkor jutnak csak el a könyvespolcokra magyarul, ha erre a kiadó támogatást szerez, a fordításuk pedig jóval többe kerül, mint amennyit egy angol műfordító kér a munkájáért. (Spanyolországban például a fordítók az eladott példányok után ugyanúgy jutalékot kapnak, mint a szerzők. Ez azért igazságosabb, nem?)

Ha a könyvkiadás gazdasági oldalát nézzük, akkor a helyzet ugyanolyan, mint volt tizenöt éve. Továbbra is megy a bizományosi csiki-csuki, csak most már 50-55 százalékát kéri el a nagyterjesztő a könyv árának. Lehet, hogy hosszútávon az írók, az olvasók és a kiadók is nyernének a magasabb, európaihoz közelítő könyvárakkal, ha cserébe végleg megszünne a bizományosi rendszer.

Áttérek a rendezvényekre. Vannak rendezvények, de ezek közül csak a tematikusak vonzanak tömegeket. Jó példa erre a Hungarocon és a Mondocon, utóbbi több ezer látogatót vonz, egyszerűen azért, mert az anime és manga sokkal nagyobb rajongótáborral rendelkezik, mint az SF önmagában. De a Mondocon mellett említhetném példának a tavalyi Országos Star Wars Találkozót, ahol szintén tolongtak az érdeklődők. Nem háromszáz ember, mint a Hungaroconon. A Hungarocon, amely harminchat éve folyamatosan megrendezésre kerül, mindig is kapta a kritikákat, sokszor jogosan. Belterjes és amatőr, ezeket rójják fel a leggyakrabban.

De álljunk meg itt, és menjünk vissza 2003-ba! Akkoriban Budapesten csak a Pecsában futó Sci-Fi Nap létezett, amelyet a Star Trek és Star Wars klubbok csináltak, lelkesedésből, és persze a status quo miatt, mert a klubok létezése erősen fügött a Pecsától. A Hungarocont minden nyáron Salgótarjánban rendezték, és szigorúan az irodalomról szólt, ott volt az összes SF író, és az olvasók kemény magja, akik maguk is sokan írtak egyébként. Valamint minden augusztusban le lehetett utazni a Szegedi Fantasztikus Táborba, amely alkotótáborként működött. (És működik ma is Pusztay Istvánnak köszönhetően.)

Az első Átjáró rendezvényt azért szerveztük meg, mert azt éreztük, hogy igény van olyan átfogó találkozókra, ahol irodalom, film és játék egyszerre jelen van, és ugyanezért próbálkoztunk meg a Hungarocon felrázásával is, a külföldi díszvendégek, a szerepjáték és a demoscene összesen nyolcszáz ember vitt Salgótarjánba 2003-ban.

De vajon akkor sikeres egy rendezvény, ha tömegeket vonz be a kapukon? Gazdaságilag minden bizonnyal, és 15 évvel ezelőtt én is azt szerettem volna, ha minél több jegyet tudunk eladni. Ma már azt gondolom, hogy nem érdemes arra törekedni, hogy az egész SF-et felölelő tömegrendezvényeket szervezzünk. Fontos, hogy legyen egy olyan országos SF rendezvény, amely megjeleníti a hazai SF-et, elsősorban azokat a szervezeteket és közösségeket, amelyek értéket teremtenek, díjakat, kiadókat, írókat, műhelyeket. Azért, mert nekik a legnehezebb a figyelem középpontjába kerülniük. A film, a cosplay, egyszóval a hagyományos fandom kellő önszervező erővel bír.

A Hungarocon az elmúlt években jelentős átalakuláson ment keresztül, nyitott a fandom felé, viszont kétségtelenül háttérbe szorult az a fajta szellemiség, megjelenítőszerep, ami a salgótarjáni hőskorszakban jellemezte. Nem a szándék hiányzik, hanem azok az emberek, akik csinálnák. Az elmúlt évek nem voltak széthúzástól és vitáktól mentesek, de a kompromisszumkészség mindig bejött.

Ugyanez igaz a Zsoldos Péter-díjra. Először is példa nélküli, hogy Magyarországon van egy SF díj, amely idestova húsz éve létezik. A legnagyobb gond szerintem a Zsoldos-díj körül az érdektelenség. Az SF piac szereplői mintha tartanának attól, hogy egy olyan díj mellé álljanak, amely tőlük független. Könnyebb kívülről kritizálni, mint megváltoztatni, ezt elismerem, de abban is biztos vagyok, hogy egy új díjat alapítani és annak preztizst szerezni még nehezebb vállalkozás. A Zsoldos-díj is küzd ezzel a problémával évek óta.

Az Euroconon, Barcelonában volt egy beszélgetés arról, hogyan kellene promótálni az európai prózát. A résztvevők — antológiaszerkesztők, egyetemi előadók és kiadóvezetők — egy órán át vitatkoztak arról, hogy milyen módszerrel lehetne rangsorolni az írásokat annak érdekében, hogy minden ország ki tudja választani a legjobbjait fordításra. Szóba került egy European Year’s Best antológia összeállítása is.

Azt gondolom, és ez a Zsoldos-díjra is igaz, hogy nincs olyan mérési módszer, amely alapján a legjobb írások kiválogathatóak. Vegyünk egy antológiát! Abban mindenki egyet fog érteni, hogy a novellák harmada jó csupán, de abban nem, hogy melyek azok az írások! Visszatérve, ha egy zsűri választja ki a legjobb írásokat, akkor el kell fogadnunk a zsűritagok ízlését. Ha szavazással egy szélesebb kör, akkor az a szerző fog érvényesülni, akinek nagyobb a rajongótábora.

Én nem látom a válság jeleit. A hazai SF közösség sosem tér már vissza a nyolcvanas évek homogén állapotába, szétbomlott a szubkultúrák mentén, de tovább él és virágzik. Évről évre egyre többen olvasnak és néznek SF-et, a műfaj beleivódott a mainstream kultúrába. Ezért optimista vagyok a hazai SF jövőjét illetően is, hiszek benne, hogy egyre több lehetőség áll azok előtt, akik most csöppennek bele ezen közösségek valamelyikébe.

Az nagyon jó lenne, ha többen lennének, akik aktív szerepet vállalva építenék.

*

A cikksorozat összes része A magyar fantasztikum helyzete címke alatt elérhető, de érdemes követni Facebook- vagy Moly-oldalunkat is.