- Az. Hiába, jól benne vagyunk a korban, betegségtől függetlenül kevesebb van már hátra, mint amennyi mögöttünk. Az embernek eszébe jut, hogy ismeri-e saját magát. Nekem legalábbis eszembe jutott, amikor jött ez a betegség, ismerem-e magam, hogyan tudom, nemhogy legyőzni a kórt, de normálisan vele együtt élni.
- Az írásaidon nem tűnt fel semmi.
- Az elmúlt négy évben, ha rosszakat írtam, nem azért írtam rosszakat, mert beteg vagyok. Annyi volt, hogy először esernyőt, aztán botot mindig vittem magammal. Sántítottam, fájt a lábam. Most már simán el tudom képzelni, hogy behívnak katonának, százezrek között én vagyok a 98 600-dik. Bevonulok, és megyek a háborúba. Én is kiabálok, megyek rá az ellenségre. A mi korosztályunknak ez volt a nagy dilemmája. Hogy mi van, ha lőni kell – szerencsére soha nem történt meg. És akkor én biztos voltam magamban, hogy nem fogok lőni. Mert nekem civilben is hosszabb a hajam. Egy hippi vagyok, a hatvanas éveknek a tinédzsere, az pedig nem lő. Pedig dehogy voltunk mi hippik, azt se tudtuk, mi az.