Egy 2016 júliusi interjú, a most elhunyt Megyesi Gusztáv emlékére.
„- Miért viselkednél másképp?
- Hát, mert a reflexeim az egészséges ember reflexei. De gondolj bele, majd beállok a HÉV megállóba, és akkor jövök rá, hogy nekem itt fel kéne ugranom, ezzel a géppel…
- Miért kellene neked a HÉV-megállóban ugrálnod? Majd kialakul egy másik rendszer.
- Mert visz a reflex. Mert volt egy életem.
- Az agyad nem változott.
- Ezt nem tudhatod, és én sem tudom. Például azt próbálom most magyarázni magamnak, hogy hazakerülök, és már nem lesz újdonság se nekem, se a családomnak, hogy otthon vagyok. De nem leszek-e házsártos öregember? Nehogy véletlenül azt mondjam, figyelj, hozzál már be egy őszibarackot…, én nem is beszélek így. Annyira vagyok jól nevelt, és nem szeretem, ha kiszolgálnak. A mai napig zavarba jövök, hogy itt kiszolgálnak, és hogy például pelenkáznak. Nagyon nehéz megszokni, hogy fölötted matatnak. Csak nehogy természetes legyen, hogy úgy beszélek, mint egy jutasi őrmester. Ez jár a fejemben, igaz, ez egyszersmind garancia is, hogy nem fogok így viselkedni. Aztán lehet, lesz majd millió dolog, amire nem fogok így figyelni. Idegen helyre költözünk, ingerlékeny leszek az utcán, meg a piacon. A Fradi-pálya tolókocsis szektora is nyugtalanít. A szögletzászlónál ülsz, a Böde töke magasságánál látsz. Pedig jó helyre volt bérletem.
- Mintha egy pszichiátert hallanék: önismeret.
- Az. Hiába, jól benne vagyunk a korban, betegségtől függetlenül kevesebb van már hátra, mint amennyi mögöttünk. Az embernek eszébe jut, hogy ismeri-e saját magát. Nekem legalábbis eszembe jutott, amikor jött ez a betegség, ismerem-e magam, hogyan tudom, nemhogy legyőzni a kórt, de normálisan vele együtt élni.
- Az írásaidon nem tűnt fel semmi.
- Az elmúlt négy évben, ha rosszakat írtam, nem azért írtam rosszakat, mert beteg vagyok. Annyi volt, hogy először esernyőt, aztán botot mindig vittem magammal. Sántítottam, fájt a lábam. Most már simán el tudom képzelni, hogy behívnak katonának, százezrek között én vagyok a 98 600-dik. Bevonulok, és megyek a háborúba. Én is kiabálok, megyek rá az ellenségre. A mi korosztályunknak ez volt a nagy dilemmája. Hogy mi van, ha lőni kell – szerencsére soha nem történt meg. És akkor én biztos voltam magamban, hogy nem fogok lőni. Mert nekem civilben is hosszabb a hajam. Egy hippi vagyok, a hatvanas éveknek a tinédzsere, az pedig nem lő. Pedig dehogy voltunk mi hippik, azt se tudtuk, mi az.
- Két évvel vagy idősebb nálam. Ne legyél annyira rátarti.
- Ha két hétig fekszel élet és halál közt, nem tudsz megmozdulni, akkor akarva akaratlanul elgondolkozol. Nem pörgött le az életem filmje, csak rájöttem, mennyire nem ismerem magam, hogy mennyire tudatlan vagyok.”
