Szekunda

„Pedig van mit megbeszélni, van miről vitázni. Például arról, hogyan fordulhatott elő jó tíz évvel ezelőtt mindaz, amit egy felsőoktatási intézmény rektora mesélt nekem kétségbeesve.

Akkor vezették be intézményükben a nulladik évfolyamot, ahol írni, olvasni, számolni tanították a már felvett diákjaikat, akiknek jelentős része súlyos szövegértési problémákkal, matematikai hiányossággal küzdött, mondhatni funkcionális analfabétaként jelentkezett diplomát szerezni. Nem tudott tanulni. Csak pontszáma volt, amivel fel kellett venni.

Közülük jónéhányan ma már tanárok. Ha elvégeznénk magunkon a balliberális agyzsugorítást, nevezhetnénk őket a Magyar Bálint-féle tudatos népbutítás áldozatainak, akik épp most állnak bosszút azért, amit velük tett az akkori oktatáspolitika.

Jó poén lenne, csak sajnos a gyermekeinkről van szó. Ráadásul távol álljon tőlem az általánosítás legkisebb szándéka is, hiszen a tantestületek mindegyikében megtaláljuk a kiválóan képzett, a rájuk bízott diákokért napi huszonnégy órában odaadóan dolgozó, minden nap teljes személyiségükkel a nevelésre koncentráló pedagógusok sokkal nagyobb megbecsülést érdemlő harmadát. De a folyamatosan romló eredmények rá kell ébresszenek mindenkit, hogy általánosítani ebben az irányban sem lehet. Vagyis a kiválóaknak ki kell vetniük maguk közül a teljesen alkalmatlanokat, a lustákat, az alibidiplomásokat.”