Egy mellékes lezárás – Ann Leckie: Mellékes kegyelem

Pedig olyan jól indult. A Mellékes igazság, Ann Leckie trilógiájának első kötete talán annyira nem volt jó, hogy meglepetésre aztán elsöprő fölénnyel minden létező díjat megnyerjen 2014-ben, de mindenképpen egy izgalmas, jól összerakott kötet volt, jó fordulatokkal, érdekes karakterekkel és egy meglepő befejezéssel. Arról már írtam, hogy a második kötet hogy múlta alul a várakozásaimat, most pedig magyarul is megjelent a trilógia zárása, a Mellékes kegyelem, ami sajnos nem repítette vissza a sorozatot az egekbe.

Zanzásítva, spoileresen az előzményekről: a folyamatosan terjeszkedő Radch Birodalomban van egy kis gáz. Anaander Mianaai, a több ezer klónként működő egyszemélyi vezető ugyanis háborúban áll – saját magával. Főhősünk Breq, az egykori űrhajó, egy mesterséges intelligencia, aki a többi radch hajóhoz hasonlóan egy klónsereget irányított, de a titkos polgárháború következtében csak egy teste maradt, és megszűnt hajó lenni, ezért bosszút esküszik a császár ellen, aztán később az egyik Mianaai-frakció megbízásából elmegy az egyik rendszerbe rendet tenni. Ja, és tudni kell, hogy a Radch Birodalomban nincsenek bináris nemek, de ez főleg angolul és főleg az első részben volt érdekes dolog.

Miután az első könyv végén kinyílt kicsit a világ és tudomást szereztünk egy nagyobb, elég izgalmas konfliktusról, a második részben Leckie ennek kibontása helyett váratlanul leszűkítette a szkópot és egy bolygórendszer belső ügyeire, valamint az újdonsült flottakapitány Breq, illetve legénysége érzelmi életére koncentrált. Személy szerint azt reméltem, hogy a harmadik részben egy huszárvágással visszacsatlakozunk az első rész végén megismert konfliktushoz, hogy aztán valami tűzijátékszerű befejezéssel búcsúzhassak a trilógiától.

Nem pontosan ez történt. Főszereplőink továbbra is rengeteget teáznak, és az érzelmi életük még mindig nagyon fontos téma a könyvben, amivel nem biztos, hogy baj lenne, ha ezek a többségében felnőtt szereplők nem egy-egy tinédzser érzelmi színvonalán állnának. A Radch Birodalomban senki sem mosolyog, mindenki szorong, feszeng, depressziós, és úgy viselkedik, mintha tizedikes lenne. Nagyon fontos életbölcsesség például, hogy ha valakit megbántunk, akkor ne magyarázkodjunk, hanem feltétel nélkül kérjünk tőle bocsánatot: na de van olyan fontos, hogy egy űropera jelentős részében ezzel foglalkozzunk úgy, hogy annak semmi hatása nincs a cselekményre?

A cselekményre, ami egyébként nincs túlgondolva. Az Athoekre megérkezik a polgárháború, van némi lövöldözés, meg robbanás, meg társadalmi feszültség. Persze itt van a „gonosz” Anaander (a másik nem jelent meg az első könyv óta), az ellenfél, aki már-már üdítően úgy viselkedik, mint egy felnőtt; és van valamiféle lezárás is, de hogy tűzijáték lenne? Akció? Kiderül valami az idegen presgerekről? Valami nagy megfejtés, fordulat, csavar, akármi? Szó sincs erről. Breq persze valószínűleg alapjaiban változtatja meg a Radch Birodalmat, de ez nem a színpadon történik, hanem azon kívül a következő években – szóval ez nem nagyon vigasztalja az olvasót.

Persze voltak kiemelkedő pontok és üde színfoltok, ilyen például a comic relief-karakterként használt presger tolmács; meg Breq is érdekes karakter maradt végig; és Kleinheincz Csilla is beletett mindent a fordításba; de nagyjából ennyi. Nem tudom, Leckie visszatér-e még a Radch Birodalom univerzumába, de a ha igen, akkor nagyon remélem, hogy az űropera műfajának kalandosabb-kreatívabb-izgalmasabb részeire fog koncentrálni, mert az utolsó két résszel kapcsolatban olyan érzésem van, mint az Everfairrel: ha ez a legjobb, amit a zsáner sajtóban ünnepelt fele tud nyújtani, akkor kicsit sad puppy vagyok én is.