Schmidt Mária a Nyugatról: A hitetlenség a nihilizmusba vezet
Bemutatták a Terror Háza főigazgatójának legújabb esszékötetét.
Egy helyett majdnem két évet kellett várni a Pandóra csillaga folytatására, pedig a történetfolyam a legizgalmasabb ponton szakad félbe a Pandóra végén.
„A Júdás akkor szárnyal igazán, amikor a Nemzetközösség és a Primerek egymásnak feszülnek, és működés közben látjuk azt, ahogy a gazdaságot, ipari termelést a védekezés, ellentámadás szolgálatába állítják, továbbá, amikor belelátunk a Primerek gondolkodásába. Nagyon izgalmas a Csillagutazó ügynökei utáni hajsza is, megspékelve az állandó bizonytalansággal, emberi drámákkal, amikor kiderül, hogy egy jóbarát valójában a Csillagutazó ügynöke, és ez még úgy is működik, hogy a Csillagutazó-történetszál kifutása összességében kicsit talán csalódás.
A történet itt lezárult, de a Nemzetközösség univerzuma egyelőre 8 kötetnél tart. A Delta Vision pedig komolyan tervez Hamiltonnal, tavaszra ígérik a 21. században játszódó előzményregényt, az Eltékozolt ifjúságot, amely a megfiatalító eljárás elterjedéséről szól, de a pletykák szerint még 2017-ben elkezdik kiadni az 1200 évvel később, a 3500-as években játszódó Void (Üresség?)-trilógiát, amelyben a Nemzetközösség már egy galaktikus méretű civilizációvá fejlődött, és a Tejútrendszer közepén található Voiddal kerül konfliktusba. A Void egy irdatlan méretű áthatolhatatlan energiafal, mely körbeöleli a Tejút magját, milliónyi csillagrendszerrel együtt.
Ha érdekel, miről is szól a Void-trilógia, olvasd el a kapcsolódó SFmagos cikkünket, amelyben Crei lelkesedik a regényfolyamért.
(Végezetül kitérnék a Júdás fordítására/szerkesztésre, ami sajnos nem az erőssége a regénynek, ez pláne azért fájó, mert a Pandórát pont dicsértem ugyanez miatt. Most mind a fordító, mind a szerkesztő változott. Akadt sajnos néhány borzasztó hozzáköltés a szöveghez, de sokkal fájóbb, hogy láthatóan sem a fordító, sem a szerkesztő nem tudott mit kezdeni a he, she személyes névmások magyarításával, ezeket többnyire el lehet hagyni, néha pedig elég lenne a beszélő neve, de ehelyett néha hajmeresztő megoldásokkal találkoztam. És ami angolban jó tőmondatként, azt magyarban nyugodtan össze lehet vonni.
Azt azért megjegyezném, hogy a regény második felében ezek vagy megszűntek, vagy elvitt a történet lendülete annyira, hogy már nem vettem észre tömegével ilyesmit.)”