Az állam gyermekei

„Ezek olyan példák, amelyekről jó lélekkel elmondhatjuk, hogy nem az állam, s ez esetben az állam felelős képviselője, a miniszter tehet róluk. Valóban, nem a miniszteren kell számonkérni, ha egy gyermekotthonban bunyóznak vagy éppen bagóznak a gyerekek. Ám a Cseppkő Gyermekotthonnak bőven vannak oly hiányosságai is, amelyeket az állam, vagyis a minisztérium, végső soron a miniszter számlájára kell rónunk. Bár a jogszabály azt írja elő, hogy egy gyermekotthonban maximum 48 fő bentlakó lehet, a Cseppkőben ugyan papíron elkülönülő, háromszor 40 férőhelyes, külön gondozási helyek vannak, a valóságban a gyermekek nincsenek elkülönítve, így az otthon egy 100-120 fős tömegszállás, ahol a gyermekfelügyelők felének nincs meg a törvény által előírt szakképesítése, gyógypedagógus pedig egy sincs a tanári-nevelő karban. Az pedig, hogy a jelentés készítői szerint az igazgató igyekezett akadályozni a vizsgálat lefolytatását, a gyerekeket próbálta eltávolítani az ombudsmani hivatal munkatársaitól, valójában a korszellem része, a felelősséget el- és áthárító kormányzati gyakorlat intézményi megnyilvánulása. Jelzi, hogy az állam a nevelésügyben sem csak rossz nevelő, hanem ebben is rossz gazda. Mert nem biztosítja az optimális nevelés szükséges feltételeit. És itt érkeztünk el az emberi erőforrások miniszterének szerepéhez is. Ha már ennyire nyakatekert elnevezést kapott a pozíciója, akkor értelmezzük a lehető legegyértelműbben a felelősségét. A miniszter úgy-ahogy gazdálkodik az emberi erőforrásokkal, de a legfontosabb feladata az lenne, hogy folyamatosan megújítsa, regenerálja azokat. Ez eddig a minisztériumhoz tartozó egyik ágazatban sem sikerült. Eddig. Viszont biztató jeleket a jövőre nézve egyáltalán nem látunk.”